Ötven év leforgása alatt az 1968 utáni civil aktivisták erőszakmentes ellenállásából előbb a „színes forradalmak” forgatókönyve, majd fegyveres internacionalisták beavatkozása lett. A poszthatvannyolcas polgári engedetlenség földrajzilag ott és akkor vált az államcsíny technikájává, ahol és amikor a globális geopolitikai érdekek éppen diktálták.

Hirdetés

Felforgatókönyvek

Az 1968-as lázongások kifulladása után három évvel a chicagói polgárjogi harcos, Saul Alinsky (1909–72) megírta a „realista radikálisok” tizenkét pontját (Rules for Radicals. 1971). A lenini élcsapattaktikát és a forradalom elnyújtásának stratégiáját ötvözve azt tanácsolta, hogy „a forradalomszervezőknek fel kell lazítaniuk életünk megszokott sztereotípiáit. Olyan légkört kell teremteniük, hogy ha az emberek nem is kívánják szenvedélyesen a változást, ne kérdőjelezzék meg annak szükségességét.” A formálódó Alinsky-módszer elméletéről írta szakdolgozatát Hillary Rodham (később Clinton) 1969-ben, és gyakorlatának hasznát vette egy fiatal chicagói „közösségszervező”, Barack Obama.

A hidegháborús katonai-ipari komplexumnak éppen erre, vagyis egy olyan módszertanra volt szüksége, amellyel a fellazítást belső erőkkel, újfent Leninnel szólva, helyi hasznos hülyékkel lehet elvégeztetni. A dezinformációk terjesztése és a társadalmi-kulturális destabilizálás aknamunkája ekkoriban mindkét oldalról zajlott, Moszkva például a békemozgalmakat használta fel saját céljaira, Washington pedig a pszichológiai hadviselésben jeleskedett. Ennek elméletét egy szintén hatvannyolcas békeharcos, a militáns pacifista Gene Sharp (1928–2018) fejlesztette tovább. Az „erőszakmentes hadviselés Clausewitzének” is nevezett politológus az erőszakmentes ellenállás stratégiájából doktorált Oxfordban 1968-ban. Öt évvel később háromkötetes könyvvé formálta téziseit (The Politics of Nonviolent Action, 1973), mégpedig a Harvard Egyetemen működő Center for International Affairsben elhelyezkedve, amelyet csak a „harvardi CIA-nak” neveztek a korban, mivel tevékenységét az amerikai védelmi minisztérium új generációs katonai technikák fejlesztéséért felelős ügynöksége, vagyis a DARPA (Defense Advanced Research Projects Agency) finanszírozta.

A hírszerzés egyetemi frontorganizációjában Sharp közeli munkatársa, sőt kutatási szupervizora egy vietnámi veterán, Robert Helvey ezredes volt, nem mellesleg a Védelmi Hírszerzési Ügynökség (DIA) kémjeit kiképző Nemzetbiztonsági Egyetem dékánja. Sharp egy rövidített, 198 gyakorlati javaslattal ellátott verziót is készített könyvéből 1993-ban, amely Diktatúrából demokráciába címmel, eddig több mint harminc nyelven jelent meg. 2020-ban kiadták Magyarországon is, amely fordítójának lábjegyzete szerint „egyre csökkenő demokráciájával ma már csak »részlegesen szabad« ország”.

Az ezredfordulón a szerbiai „buldózerforradalom” fő szervezője, az Otpor! (ellenállás) vezetője, Srđa Popović az előbbiek hagyományát folytatva 2015-ben adta ki saját könyvét, Útmutató a forradalomhoz címmel. Ebben a szerző köszönetet mond barátjának és mentorának, „Bob ezredesnek”, azaz Robert Helveynek. A könyvben számos olyan utcai akció javaslata megtalálható, amelyek nemcsak a kelet-európai és délkelet-ázsiai bársonyos államcsínyek környékéről ismertek, hanem itthon is láttuk már őket: buliforradalom, egyetemfoglalás, protesztivál, utcaszínház és így tovább. Az egykori rockzenész a The Guardian szerint a „globális forradalom titkos építőmestere” – ezért különösen érdekes, hogy amikor a kötet 2017-ben magyarul megjelent, szerzője a Gulyás Márton vezette Közös Ország Mozgalom meghívására Budapestre érkezett, és azt nyilatkozta, „számít rá, hogy könyve nyomán megkeresik majd budapesti aktivisták, és a tanácsát kérik ki erőszakmentes mozgalmak szervezésében”.

Majdan-másolatok

A „színes forradalmakkal” kapcsolatban mintha Rejtő-regénycímek valósulnának meg: csupa előretolt helyőrség és láthatatlan légió. Háttérszervezésük egy olyan nemzetközi brigád működéséhez hasonlít, amely globális forgatókönyvet valósít meg. Ennek elemi a következők.

A helyi amerikai misszió tevékenysége, gondoljunk arra, hogy Richard Miles előbb az ezredfordulós „buldózerforradalom” alatt Belgrádban, utána a 2003-as „rózsás forradalom” idején Tbilisziben vezette az USA nagykövetségét. Az „arab tavasz” idején Damaszkuszból kiutasított amerikai nagykövet, André Goodfriend később Budapesten bukkant fel, és 2013–14-ben mint ideiglenes ügyvivő kilátogatott az ellenzéki tüntetésekre, amelyek közül az egyik a Fidesz Lendvay utcai irodájának ostromába torkollott. Jellemzőek aztán az itt is, ott is megjelenő internacionalisták, mint például a „rózsás forradalom” utáni grúz miniszterelnök, Miheil Szaakasvili, aki a Majdant követően – egy időre – ukrán állampolgárságot, sőt odesszai kormányzóságot kapott.

Feltűnően közös vonás a rendszerdöntés know-how-jának átadása NGO-kurzusokon, demokrácia-tanfolyamokon vagy külföldi alapítványi ösztöndíjak segítségével. Itt kell visszatérnünk Sharp személyére, aki 1983-ban az amerikai kongresszus által alapított National Endowment for Democracy révén finanszírozott NGO-t hozott létre, Albert Einstein Intézet néven. A rá tíz évvel később szerkesztett, már említett Diktatúrából demokráciába című kézikönyvét először Thaiföldön nyomtatták ki, méghozzá burmai nyelven, és onnét csempészték be a szomszédos Mianmarba. Munkatársa, Robert Helvey – aki katonai attaséként szolgált Rangunban 1983–85-ben – a 90-es években több látogatást is tett a célországban, ahol erőszakmentes ellenállásra képzett ki szerzeteseket, diákokat és felkelőket. Sharp és szervezete valójában globális forradalmárkeltetőként működött, amelyik a „civil” élcsapat kineveléséről gondoskodik. A képzések eredményeként született meg számos, jelképében többnyire felemelt öklöt használó szervezet: a szerbiai Otpor!, a grúz Kmara, a kirgiz KelKel, az ukrán Pora! és a belarusz Zubr.

A szerb Otpor! ernyője alatt szervezték meg a Milošević-rendszer ellenzékének szárazföldi hadjáratát, amellyel párhuzamosan zajlott az 1999. március–júniusi NATO-offenzíva légi bombázása. A The Washington Post riportjára hivatkozva annak idején a vajdasági magyar sajtó is megírta, hogy „1999. márciusban az Ellenállás húsz-egynéhány egyetemista vezetője részt vett Budapesten az erőszakmentes ellenállásról tartott szemináriumon. Itt kiképezték őket, hogyan szervezzék meg a sztrájkot, hogyan kommunikáljanak jelképekkel, hogyan küzdjék le félelmüket, és hogyan ássák alá a diktátori rezsim tekintélyét. Fő kiképzőjük Robert Helvey, az amerikai hadsereg nyugalmazott ezredese volt.” (Magyar Szó, 2000. december 13).

Popović 2005-ben szintén szervezetet alapított, Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies (CANVAS) néven, amely honlapján azt írja, hogy félszáz országban több mint 16 ezer aktivistát képzett ki az erőszakmentes ellenállás módszereire, akik eddig 126 sikeres kampányt bonyolítottak le. Popović belgrádi irodájában már a „buldózerforradalom” után is nagy volt a forgalom, főleg grúzok, ukránok és kirgizek látogatták, és láss csodát, 2003 és 2005 között itt következett be rezsimváltás.

A CANVAS megalapítása után aztán professzionális „civil” hírszerzési munka kezdődött. Egy hazai aktivista így emlékezett vissza 2017 második felére:

„A CEU-tüntetések alatt voltunk, egy választás előtt, Gulyás Márton pedig bejelentette a Közös Ország Mozgalmat, és elindult a Partizán. Ebben az időben lett felkapott az Útmutató a forradalomhoz, a Miloševićet megdöntő brigád rendetlenkedési kézikönyve. Pár dolog kimaradt a történetből, például az, hogy ehhez mennyi külföldi – különösen amerikai – támogatás kellett, és hát az Otpor vezéralakja, Popović, az konkrétan a Stratfornak dolgozik, ami a CIA egyik nyúlványa. Nekünk is jött képzést tartani a szervezetéből két ember.”

Végül azonos az is, hogy az események rendre korrelálnak a Soros György-féle globális hálózat (Nyílt Társadalom Alapítványok) elvárásaival, valamint a nemzetközi spekuláns pénzügyi érdekeivel, de az Egyesült Államok külügyi és védelmi tárcáinak stratégiai céljaival is, főképp hogy e kettőt egyre nehezebb megkülönböztetni. Éppen ezért állította a Kommentár 2021/4. számában Miša Đurković, a belgrádi Európai Tanulmányok Intézetének igazgatója, hogy a „színes forradalmak” a hibrid hadviselés részei, amelyek végrehajtása az elmúlt húsz évben „négy térségre koncentrálódott: a Balkánra (2000-ben Jugoszlávia, 2008-ban Albánia, 2016–17 között Macedónia), a posztszovjet térre (2003-ban Grúzia, 2003–2004-ben és 2013–14-ben Ukrajna, 2005-ben Kirgizisztán, 2007-ben Üzbegisztán), Latin-Amerikára (2008-ban és ’19-ben Venezuela, 2014–16 között Brazília), valamint Észak-Afrikára és a Közel-Keletre (az »arab tavasz« időszaka: 2011-ben főként Egyiptom, Líbia és Szíria)”.

Idegen légiósok

A XXI. század első két évtizedének tapasztalatai alapján az erőszakmentes ellenállásból (Belarusz, Grúzia, Szerbia) több helyütt felfegyverzett tüntetők erőszakos összecsapása lett (Hongkong, Mianmar, Ukrajna), sőt nyomában fegyveres polgárháború robbant ki (Líbia, Szíria).

A legügyesebben kivitelezett hatalomváltás kétségtelenül Kijevben zajlott, ahol az EU-párti polgári engedetlenségből viharos gyorsasággal lett fegyveres államcsíny. A transzatlanti integrációtól visszalépő Viktor Janukovics leváltására szerveződött Euromajdan-tüntetések 2014 elején erőszakos fordulatot vettek, a szervezők mögött egyértelműen feltűnt Victoria Nuland, az amerikai külügyminisztérium ukrán származású Eurázsia-ügyi államtitkár-helyettese (jelenleg miniszterhelyettes), a kijevi amerikai nagykövet, Geoffrey R. Pyatt (most az USA külügyminisztériuma energiaügynökségének vezetője) és a helyi Soros-alapítvány vezetője, Jevhen Bisztrickij. A Majdan „puccs volt, amelynek keretében az ukrán ultranacionalisták fegyveres csoportjai az amerikaiak tevőleges támogatásával távolították el az útból Janukovicsot” – írja új könyvében Schmidt Mária (Látlelet az orosz–ukrán háborúról, 2022).

Az erőszakmentes ellenállástól a fegyveres felkelésig vezető útnak szintén vannak olyan kalauzai, amint az előbbinek a már említett Alinsky, Sharp és Popović, vagy az utóbbinak Mao, Che Guevara és Carlos Marighella. E félfegyveres ellenállásról adtak ki hetvenoldalas kézikönyvet 2019-ben a hongkongi tüntetők, amelyet burmai nyelve lefordítva Mianmarba is eljuttattak (The HK19 Manual).

Ebben így fogalmaznak: „Mi a hongkongi Ellenállás résztvevői vagyunk, és aggódva, szomorúan figyeljük, hogy mi történik veletek Mianmarban. Most megosztjuk veletek tudásunkat.” A délkelet-ázsiai „színes forradalmárok” egyenesen helyi internacionáléba is tömörültek (Milk Tea Alliance), amely a hongkongi, malajziai, mianmari és thaiföldi rendszerellenes tüntetők informális hálózataként működött. A megmozdulásokon bevetett azonos civil eszközök (esernyő, munkavédelmi sisak, kukafedél) és a városi gerillaháborúkra jellemző hasonló rögtönzött fegyverek (barikád, íj, Molotov-koktél) rendre feltűntek a térségben 2019–20-ban.

Újabb fejlemény, hogy a sikertelenül maradó vagy már befejeződött „színes forradalmak” aktivistái célterületet váltanak. Így történhetett, hogy 2013–14 fordulóján a kijevi Majdan téren az ukrán és a vörös-fekete banderista zászlók mellett nagyon sok grúz és a belarusz ellenzék által használt fehér-vörös-fehér lobogó is feltűnt. Az otthon ellehetetlenült grúz és belarusz szereplők rendszerint megjelentek Ukrajnában: előbbiek igen magas szinten, mint a már említett Szaakasvili, utóbbiak pedig fegyveres csoportokban, mint például a repülőgépről való leszállításáról elhíresült Raman Prataszevics ellenzéki blogger a neonáci Azov-zászlóalj kötelékében.

Az orosz–ukrán háború egyenesen az ebbéli együttműködések melegágya. Szaa­kasvili egykori katonai tanácsadója, Mamuka Mamulasvili 2013–14-ben ott volt a Majdan zavargásain, majd megalapította a Grúz Légiót, aminek élén részt vett az új ukrán rezsim kelet-ukrajnai „terroristaellenes műveletében”, 2022-től pedig egységével csatlakozott az ukrán hadsereg mellett tevékenykedő Területvédelmi Erőkhöz, annak is Nemzetközi Légiójához, amelynek legszámottevőbb etnikai csoportját alkotja az iszlamista csecsenek és a nyugatról érkezett veteránok mellett. A számos atrocitást elkövető grúz alakulatban szolgál egyébként Szaakasvili egykori védelmi minisztere, Irakli Okruasvili is.

A belarusz ellenzékiekből álló Kastuś Kalinouˇski Ezredről az Északi Áramlat 2 felrobbantását Amerikának megköszönő volt lengyel külügyminiszter, Radosław Sikorski felesége, Anne Applebaum írta meg szimpatizáló riportjában (The Atlantic, 2020. október), hogy lengyel területen táboroznak, baltiak képezik ki őket NATO-protokoll szerint, és olyanokból állnak, akik a 2020–21-es belarusz „forradalom” bukása után továbbra is égtek a harci láztól. Egyikük a következőt mondta neki:

„Mint mindenki más a posztszovjet térségben, olvastuk Gene Sharpot, az erőszakmentes forradalom és civil aktivizmus filozófusát. Az erőszakmentességet Belaruszban kipróbáltuk, de elbukott” – ezért Ukrajnába utaztak, ahol immár erőszakkal folytatják az otthon megkezdett harcot. Hogy mindez kinek az érdekében áll, arra már választ adtunk.

A szerző történész-politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója.

Korábban írtuk