Három a magyar igazság, egy a ráadás?
Idén áprilisban a magyar választók ismét eldöntik, hogy kikre bízzák politikai képviseletüket a következő négy évben. Meghatározzák, hogy milyen összetételű legyen az új Országgyűlés, hogy kikre testálják a kormányzás felelősségét. Minden ilyen alkalom sorsdöntő jelentőségű, ezt igazán 2006-ban érthette meg Magyarország.
A választóknak mint döntéshozóknak mindig igazuk van. Azok, akik az ő megvezetésükkel kívánnak hatalomhoz jutni, hamar pórul járnak, a „nép” mielőbb revansot kíván venni. 2010-ben, ’14-ben és legutóbb, 2018-ban is ez történt: visszavágtak a magyarok, mert tudták, újabb négy évre szóló időpazarlásra nincs lehetőség.
Komoly vitákat lehetne arról tartani, hogy a 2010 óta hivatalban lévő polgári kormányok közül melyik mandátuma szólt a legkomplikáltabb feladat megoldására. A rendszerváltoztatás utáni első, demokratikusan megválasztott, Antall József által vezetett kabinetet sokan a kamikaze jelzővel illették. Nem csupán a miniszterelnök tragikus sorsa miatt, hanem azért is, mert lehetetlennek tűnő küldetést kellett végrehajtania: Magyarországot a múltból a jövőbe repíteni egy szempillantás alatt.
Négy kormányzati ciklussal később, 2010-ben ugyanerre kapott megbízást a második, Orbán Viktor által vezetett kormány is. Kevesen gondolták volna, hogy alapvetően gazdasági kihívásokkal teli – de valójában számos nemzetstratégiai, szuverenitási és intellektuális kérdéssel való konfrontációt is hozó – négy év után egy civilizációs csapásra kell kimért, tiszta, védhető és iránymutató választ adnia az újraválasztott nemzeti kormánynak a 2015-ös bevándorlási válság kirobbanásakor. Határvédelem az illegális migráció ösztönzése és betelepítési kvóták helyett, segítségnyújtás ott, ahol a probléma keletkezik. Ez volt a magyar válasz a XXI. század második komoly kihívására. 2018-ban sokan azt hitték, végre olyan ciklus következhet, ahol viták közepette ugyan, de lehet majd arra koncentrálni minden erővel, hogy az öt legfejlettebb európai nemzet közé emelkedhessen Magyarország. Ezt az optimista és céltudatos szándékot próbálta és próbálja meg a koronavírus-válság 2020 tavasza óta elvenni a magyaroktól. A mögöttünk hagyott, utóbbi három kormányzati ciklus annyi külső válságtól volt terhes, amennyit korábban egyetlen politikai vezetésnek sem kellett kiállnia.
A jobboldali kormányok azonban bizonyították, hogy Magyarország sorsa jobbra fordítható ilyen rendkívül hátrányos körülmények között is, a választók pedig ezt értékelték minden egyes alkalommal. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a hazai ellenzék csapnivaló politikai teljesítményének köszönhetően maradt mindeddig kormányzati pozícióban a Fidesz–KDNP. Véleményem szerint a győzelmek mértékét valóban befolyásolta az utóbbi évek rendezetlen, kilátástalan és alternatíva nélküli politizálása a kormánykritikusok részéről. Az éremnek azonban van egy másik oldala is: a 2010 óta hivatalban lévő Orbán-kormányok az elmúlt száz év legsikeresebb évtizedét teremtették meg. Ehhez nemcsak bátor lépésekre, de a nemzeti egység megőrzésére is szükség volt. Utóbbira politikai kihívói egyszerűen képtelenek: egységet maguk között sem tudnak teremteni.
A tavasszal esedékes választás különleges lesz, több szempontból is. A kormányellenes blokk politikai programja egy tényezőre fókuszált eddig: a negatív kampányra, amelynek célja, hogy a miniszterelnök személye elleni népszavazássá egyszerűsítsék le a szavazás tétjét. Ennek elérése érdekében semmi sem szent. A baloldal vezetője, nem hivatalos miniszterelnök-jelöltje az elmúlt másfél hónapban szinte minden szavazói csoportot megsértett már, és a 2022-es évet is „erősen” kezdte. Márki-Zay Péter újévi bejelentkezésekor azt taglalta, hogy szerinte a Fidesz népszerűsége és szimpatizánsainak száma nem növekedhetett az elmúlt időszakban, mert „a Covid miatt is megtizedelt, időskorú magyar lakosság nagyobb része szavazott a Fideszre” – mondta a hódmezővásárhelyi polgármester. Gyomorforgató megjegyzései miatt már többször került a híradások középpontjába a baloldal újdonsült üdvöskéje. Az a politikus, aki egy sorsdöntő választás előtt szűklátókörűségét bizonyítva a nemzet megosztásáért tesz, képes lesz-e bármikor arra, hogy az ország vezetőjeként közjogilag tíz, lélekben pedig 15 millió magyar miniszterelnöke legyen? A válasz nyilvánvaló, és ez csupán egy tényező a sok közül, amely befolyásolhatja majd a tavaszi voksolás kimenetelét.
De különleges lesz abból a szempontból is, hogy az Országgyűlés döntésének értelmében akár a választással egy napon dönthetnek majd Európában elsőként az elitek helyett arról a magyar emberek, hogy a gyermekek nevelése kinek a feladata, jogosultsága. A gyermekvédelmi népszavazásnak a tétje részben a jövőnkről szól. Politikai értelemben már az is nagyon erős legitimációt adhat a kabinetnek, ha teljes egyetértés körvonalazódik majd a különböző kérdésekben. Ráadásul azt is tudjuk már, hogy a 18 év alatti kiskorúak védelme az ellenzéki pártok többsége számára nem cél, nem feladat. Ebben a kérdésben is félreérthetetlenül fogalmazott Márki-Zay, amikor azt mondta, hogy a baloldali kényszerkoalíció győzelme esetén rögtön eltörölnék a gyermekvédelmi törvényt, a népszavazáson pedig csak azért fog megjelenni, hogy széttéphesse a kérdőívet. A közvélemény-kutatásokra rendszeresen hivatkozó politikusnak ajánlom figyelmébe az Alapjogokért Központ publikált adatait, melyek szerint a magyarok túlnyomó többsége egyetért a gyermekvédelem irányával. Bizony, még a kormánykritikus szavazók több mint fele is.
A választásig hátralévő hónapokban figyelemmel kell majd kísérnünk, hogy képes lesz-e egységben maradni a hatpárti ellenzéki összefogás. Márki-Zay Péterrel futnak-e neki valóban a kampánynak? Meglesz-e időben a közös baloldali lista? Lesznek-e komoly botrányok? Egy évvel ezelőtt ezeken a hasábokon hívtam fel a figyelmet arra, hogy látszólag stabil és kiegyensúlyozott a baloldali pártok együttműködése, de a politikai érdekházasság hat erő között tartogathat kellemetlen meglepetéseket. Sokan azt hitték, hogy könnyű lesz egy ilyen széles koalíciót egy irányba terelni, egységesen kezelni. A kényszer valóban nagy úr: évek óta az a helyzet, hogy önállóan indulva egyetlenegy ellenzéki formáció nem tudná még csak megszorongatni sem a Fidesz–KDNP-szövetséget. A sikeres válságkezelés, a rezsicsökkentés, a határvédelem, az európai föderalista tervekkel szemben megvédett magyar nemzeti érdekek, a magyar családok támogatása és a gyermekvédelmi népszavazás kezdeményezése csak néhány példa azok közül, amelyek miatt a jobboldali politikai közösség mérete nem csökken választásról választásra. A nemzeti kormányoknak ugyanis van történetük, világos felhatalmazásuk és ambiciózus víziójuk arról, hogy mit szeretnének Magyarország számára biztosítani és elérni a jövőben.
Egyvalamit azonban nem szabad felednie senkinek, aki a nemzeti kormány maradását szeretné: a nemzetközi globalista elit nem azért szurkol, hogy 2022 tavasza után is Orbán Viktornak hívják a magyar kormányfőt. Ők sokkal inkább egy Márki-Zay típusú, szabadpiac- és bevándorláspárti, a nemzeti értékek és érdekek megvédésére kevésbé fogékony figurát támogathatnak. Legyen akármennyire is komikus a magyarországi baloldali ellenzék állapota, a nemzetközi érdekeket sosem szabad zárójelbe tenni. Sorozatban negyedszer is meg kell tudni mutatni, hogy miben áll a magyar igazság!
A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője
