Három Nobel

A rettenetességeknek ebben a mostani hírözönében jólesik visszatérni ahhoz a felemelő hírhez, hogy ezen az őszön két hazánk lánya-fia Nobel-díjat kapott. Kertész Imrével együtt ők már nem a távoli múlt hősei, hanem a mi kortársaink, közülünk valók.

A világot jobb hellyé tevő nagyszerű magyarok, akik példaként szolgálnak arra, hogy bennünk van a nagyszerűség lehetősége, csak tehetség és kitartás kell hozzá. Az első Isten ajándéka, de a második mindenkin önmagán múlik.

Persze ilyenkor jön az ünneprontó fanyalgás. Lám, mi kell a sikerhez: tehetség, kitartás és nyugati munkavállalás. Miért, kérdezhetünk vissza, a horvátok, szerbek, bolgárok, montenegróiak, románok, szlovákok, csehek, lengyelek talán mind otthon tudják tartani a legjobb tudósaikat? Az ő nemzetük lányai-fiai hány otthon végzett kutatásért kaptak Nobel-díjat?

Van a civilizációnak egy döntő jelentőségű tulajdonsága: az anyagi és szellemi javak egy része a periféria felől a centrum felé, a szegények felől a gazdagok felé áramlik. Ez a folyamat a civilizáció szükségszerű velejárója, nélküle nem lennének sem vállalkozások, sem költségvetéssel rendelkező, a közösség érdekét az egyéni érdek fölé emelő államok. A kommunisták megpróbálták fölszámolni az általuk kizsákmányolásnak nevezett folyamatot, a tragikus eredmény ismert.

Az igazságosságra törekvés, a javak áramlásának korlátozása mégis fontos és kívánatos cél. Tény, hogy ma csupán a nyugati világ gazdag országai képesek olyan körülményeket teremteni, amelyek között a világ legjobb tudósai jelentős eredményeket érhetnek el. Ez azonban méltánytalan azokkal a népekkel szemben, amelyek fölnevelik ezeket a tudósokat. Szükséges, hogy a javaknak és tudásnak legalább egy része visszaáramoljék azokba az országokba, ahonnan a létrehozóik származnak. Krausz Ferenc példája bizonyítja, hogy ez lehetséges. A büszkeségünket pedig el sem vehetik tőlünk.

Mindig mondom: jó dolog magyarnak lenni. És még a futballválogatott is győzött!