Hatalom, stratégia és még valami
A történelem, pláne a közelmúlt történetének értékelése, elemzése embert próbáló feladat – és talán még nehezebb a helyzet, ha a kortárs politikumról van szó. Mégis meg kell próbálkozni – még ha elnagyolt ecsetvonásokkal is – szűkebb és tágabb politikai környezetünk lefestésével, hiszen talán mindannyian érezzük, hogy a második világháború vége, illetve a kommunista blokk összeomlása után újra sorsfordító időket élünk a nyugati civilizációban, de legalábbis Európában és azon belül Magyarországon mindenképpen.
A geopolitikai rend átalakulása, a „történelem végének vége” tétel bebizonyosodása (értsd: a történelem folytatódik), a demokrácia különböző felfogásainak elvi és gyakorlati ütközetei, a fejletlen világ népességrobbanása és a fejlett világ demográfiai hanyatlása, az utóbbiak mögött-mellett álló tényezők, mint a természeti erőforrásokért vívott harcok, a globális kapitalizmus új mechanizmusai, a klimatikus viszonyok változása, az ezekből eredő és világunkat átformálni látszó migrációs mozgások, majd az ezek hatásaként létrejövő multikulturalizálódás, valamint a transzatlanti kultúrkör elérzékenyítése-elérzékenyülése és önmegtagadása-önfeladása mind ebbe az irányba mutatnak.
Ezen globális folyamatok hatása alól természetesen sem Európa, sem hazánk nem tudja magát kivonni, a legfőbb kérdés ekképpen természetesen az, hogy mi az a testtartás, amellyel e trendeknek nekifeszülünk: a behódolás; a saját jellegzetességek alapján történő „formáló alkalmazkodás”; vagy ellenállás és a progresszív fősodorral teljesen szembemenő alternatíva felkínálása. Az Európai Unió (eddigi) vezetése alapvetően a behódoló testtartást választotta, és ezt várta-várja el az integráció valamennyi szereplőjétől – Magyarország, illetve régiónk viszont kilóg a sorból, bár az jelenleg még megjósolhatatlan, hogy egy saját arcélre történő formálásról, szuverén alkalmazkodásról van-e szó esetünkben, vagy egy teljesen önálló politikai-társadalmi variáns felállításáról.
Utóbbiakra nemcsak azért lehetetlen most egzakt választ adni, mert a pillanat részesei vagyunk – ekképpen nem élvezhetjük a majdani utókor ítészeinek luxuspozícióját –, de azért is, mert az egész glóbuszt átszövő folyamatok filmrétegét nehéz lehántani, nehéz alápillantani, mi is zajlik pontosan a mélystruktúrákban. Gyakorlati szempontból az nyilvánvaló, hogy korunk globális (digitális-információtechnológiai és kulturális) forradalma mindenhol érezteti hatását, de hogy ennek mi lesz a kifutása, mennyiben és milyen mértékben tudja kivonni magát egy nemzeti társadalom ez alól, ma még nem mérhető fel pontosan – ahogy az is nehezen dönthető el például, hogy a „demokráciák harca” (pl. illiberális vs. liberális) egyazon szabálykönyv többféle, eltérő értelmezéseinek küzdelme-e „csupán”, vagy valami totálisan újnak harca a régivel.
Hazánk politikai atmoszféráját elnézve is nehéz megmondani, hogy egy átformálási folyamat vagy egy radikális szakítás szemtanúi vagyunk-e, de – úgy gondolom – abban valamennyi oldalon egyetértés mutatkozik, hogy valami másról van itt szó, mint amit Nyugaton látunk, vagy amit itthon eddig a rendszerváltás óta megszokhattunk. Ennek háttereként persze számtalan történelmi, gazdasági, szociológiai faktort lehetne felsorolni: én most ezek közül hármat emelek ki, elismerve, hogy ezen szempontrendszer (igazából korlátlan oldalszámban) bővíthető. A három, egymással összefüggő elem a hatalomhoz, a stratégiaalkotáshoz és a globális-integrációs folyamatokhoz való hozzáállás minősége és mibenléte.
Az mindenekelőtt kijelenthető, hogy a magyar belpolitikát ma alapvetően a kormányzat, a Fidesz, a „jobboldal” (az elnevezések tetszés szerint csereberélhetőek) narratívája és cselekedetei határozzák meg. Ennek alapja pedig nyilvánvalóan az, hogy – demokratikus választásokon – a kormánypártok hatalmat szereztek, és ezzel a legitimációval nem félnek élni. A balliberális oldal persze ugyanezt tette a múltban a kormányrúdnál, most viszont nem győznek megdöbbenni és a helyzetet valamiféle kivételes állapotként leírni, amely eltér a „normálistól”. Persze korábban a baloldal a maga hatalomgyakorlását „szakmai kormányzásnak” hívta, ráadásul a jelenlegi korszellemet elnézve valóban megeshet, hogy kivételes állapotban vagyunk – akkor viszont nagyon is szükség van arra, hogy valaki valóban gyakorolja a hatalmat (értsd többek között: vezessen és irányítson). És itt most lehetne közhelyesen idézni Carl Schmittet a témában („Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt.”), de sokkal plasztikusabban írja le az aktuális helyzetet a szintén német, de kortárs politikatudós Tilo Schabert a nemrégiben a Mandiner.hu-nak adott interjújában: „Orbán Viktor megértette, hogy ha hatékonyan akar kormányozni, akkor bizonyos mértékben koncentrálnia kell a hatalmat. Ha nem tesz így, akkor nem lesz hatalma. Az intézményeket rá kell kényszeríteni a cselekvésre, ehhez pedig hatalom kell.” Ahogy a „tudományossággal”, a „szakmaisággal” vagy a „civilséggel” szemben a balliberális oldal ügyesen degradálta a politikát magát, úgy a „hatalom” fogalma köré is egy sötétítőfüggönyt vont – mintha azt szégyellni kellene (persze csak akkor, amikor éppen nincs náluk). Ebből a burokból azonban a regnáló magyar jobboldal kitörni látszik, ami roppant mód frusztrálja a kormány hazai és nemzetközi kritikusait egyaránt – pedig pusztán a szó klasszikus értelmében vett politizálásról van szó: azaz a hatalom használatáról az általa vallott Jó elérése érdekében. (Amelynek megértése most épp a liberális oldal számára okoz gondot: hiszen a „tolerancia bajnokai” ma már képtelenek elfogadni, hogy létezhetnek az általuk vallott „jó rendtől” eltérő, de szintén legitim koncepciók is.)
A hatalomgyakorlás ezen „új formája” szoros összefüggésben van azzal, hogy a stratégiahiányos magyar politikai környezetben a kormány stratégiaalkotóként kezdett el fellépni. Az Európához történő általános viszonyulásra persze a honfoglaló ősöktől kezdve Szent Istvánon át a XX. századig számos eltérő példát lehetne hozni, de az 1990-et követő bő másfél évtizedben a nyugati-uniós integrációs cél dominált a belpolitikában, és politikai oldalakon átívelő nemzeti egységet teremtett – legalábbis ebben (talán csak ebben) a vonatkozásban. Az integráció megvalósulásával azonban a hazai politikai környezet egész egyszerűen stratégiahiányossá vált, ráadásul kiderült, hogy az előbb említett nemzeti összhang csak látszólagos volt, valamint hogy az EU nem is olyan igazából, mint amilyennek megálmodtuk magunknak. (Utóbbi kapcsán l.: Szánthó Miklós: 30 éve – szabadon? Magyar Demokrata, 2019/25. szám)
A látszólagosság akkor derült ki, amikor a gyakorlati politizálásban is el kellett dönteni, ki hogyan viszonyul Brüsszelhez. Az egyik oldal – amely a nemzeti érdeket egyféle szellemi mellékhelyiségként fogja fel – egy mindent felülíró, önmagában vett célt tételez az uniós tagságban; a másik viszont nem így tekint az EU-ra, hanem egy olyan, aktuálisan létező keretrendszerre, mely jó fóruma a magyar érdek és jólét érvényre juttatásának – hiszen elvégre ez utóbbiak a legfőbb célok. Tehát egy „új” – a magyar történelmet nézve inkább régi-új – stratégia domborodik ki a szemünk láttára, amely a szolgalelkű modellkövetés helyett a receptre ajánlott modell saját arcképre történő átformálását (vagy új minta kidolgozását?) tűzi ki célul. Ennek lényege, hogy a politikát az elveknek és a gyakorlatiasságnak egyszerre kell uralniuk – szemben a balliberálisok dogmatikusságával –, és ha az adott ország érdeke úgy követeli meg, alternatívát lehet és kell nyújtani a demokrácia kizárólagosnak tételezett liberális társadalomszervezési válfajával szemben. Ez az alternatíva pedig joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy a semlegesnek és befogadónak titulált uralkodó demokráciaelmélet pusztán egy ideológia kifejeződése: egy olyan kulturális imperializmusé, amely a liberálisok értékválasztását akarja rákényszeríteni mindenkire – és amellyel szemben fel lehet venni a harcot.
A hatalommal való élni tudás, valamint az ennek részét képező modellformáló (vagy már mintaadó?) stratégiaalkotás pedig egy változóban lévő politikai erőtérben történik, ahol a bal vs. jobb ellentétpárra alapozva, de azt jelentékeny mértékben más megvilágításba helyezve egyre inkább kirajzolódik a globalista és a lokalista erők közötti új, de általános törésvonal. Bár a balliberális oldaltól sosem állt távol a hazaárulás, a jobboldal pedig mindig is helyhez kötöttebb magatartási formát vallott magáénak, a XXI. század politikai koordináta-rendszerében ez, illetve ezen ellentétpár leképződései – mint föderalista vs. szuverenista, multikulturalista vs. nemzeti identitáspárti és így tovább – uralják az egyes vitákat. Ebben az egyes politizálási stílusok (és politikusok) adaptációs képességet próbára tevő környezetben mutat utat most stratégiaalkotási képességével és hatalomgyakorlásával a „magyar modell” a lokalista–szuverenista–nemzeti identitáspárti értelmezési keret gyakorlati tartalommal történő megtöltése révén.
Bár hazánk formális súlya, nagysága, lakosságszáma talán nem indokolná ezt a domináns pozíciót, a kiugró – akár kritikus, akár pártoló – európai és nemzetközi érdeklődés azt sejteti, hogy az „Isten, Haza, család, munka” narratívája köré történő országépítés igenis komolyan veendő alternatívája lehet a multikulti utópiájára alapozott álságos békepropaganda sejtburjánzásának. Pusztán kitartónak és erősnek kell maradnunk – a gyengeség ugyanis roppantul provokatív.
A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója.
