Horn-kapcát visz az ár lefelé
Havas köp vagy Havast köpik
A pufajkás miniszterelnök, Horn Gyula egykori kapcája legújabban Antall József és Orbán Viktor miniszterelnök urak fekete térdharisnyájára gerjed. A fölöttünk múló időtől is egyre szenilisebb és egyre tuskóbb Havas Henrik – akivel, amíg el nem szegődött a véres kezű kommunista Horn-kompániához udvari bohócnak, még volt barátság közöttünk – most azon lamentál, úgy néhai Antall József emlékét, mint Orbán Viktor árvízi munkáját kezdegetve, hogy vajon „Ment volna Antall József homokzsákot tölteni a gátra?”Mivel nem csak agg, de pökhendi és kellően gyáva is, a költői kérdést nem magának, hanem egy olyan, a néhai miniszterelnökhöz nagyon közel álló „valakinek” tulajdonítja, aki, ki tudja, miért, de neki tette fel ezt a kérdést, amire azonnal válasz is született: Orbán Viktorral ellentétben a büdös életben nem ment volna ki a gátra, mert Antall egy úr volt. Hogy mi következik ebből? Hát az, hogy Orbán meg nem az, esetleg bugris.
Az írás mesterségéhez hajszál vastag vénájú szerző – akit, mielőtt Horn hátsójába ért volna, kétszer is magammal vittem tanítói szándékkal riportkörútra, egyszer az ózdi kohászok közé, de mindkét alkalommal nekem kellett végül gatyába rázni a közösen megjelentetett szocioriportot –, most addig ábrándozott, míg maga elé nem képzelte Antall Józsefet, és már a gondolat is borzasztó volt számára. Olyan embert látott, és ebben nem téved, „aki a fotózáson magától értetődően egyenrangúan állhatott az amerikai, meg a francia elnök, vagy éppen az angol miniszterelnök mellett.” Amiből számára az következik, amit a közeli ismerős is állított, hogy „a miniszterelnök a homokzsákkal ötletelő PR-ost elküldte volna a p…csába” Ezt maga Havas is kissé túlzónak érzi, noha ő sugallja, de azt már nem, hogy „az árvíz kapcsán Antall telefont ragadott volna, de nem irányított, csak kérdezett volna, hogy miben tud segíteni, van-e elég homokzsák, erőgép és ember.”
Az én szánalmas talentumú egykori szerzőtársam azzal zárja vérszegény, ugyanakkor tömény alázással bevakolt gondolatkezdeményét: „Próbáljuk elképzelni, hogy két magyar miniszterelnök közelít a gáthoz! Az egyik Orbán Viktor, a másik egy úr.”
Kalapemelésre méltatlanok agyafúrtsága vagy inkább tahósága, hogy úton-útfélen belekötnek náluk nagyobb és okosabb emberekbe, hátha így szert tehetnek némi ünnepeltetésre, ha már egyenes úton nem juthatnak hozzá. Lehetetlen észt adni annak, akinek nincsenek képességei, még nehezebb képességet adni annak, akinek nincs esze.
Illetve csak annyi van neki, de azt is az irigység tartja karban zsugorodott agyában, hogy volt miniszterelnökünk meghazudtolt múltjával igyekszik besározni, megalázni jelen miniszterelnökünk falusi származását, országvezetői munkáját. Másképp honnan venné azt, hogy Antall nem menne gumicsizmában a gátra és nem irányítana, ami ráadásul kötelessége, és miért hallgatja el, hogy Orbán is olyan ember, „aki a fotózáson magától értetődően egyenrangúan áll” az amerikai, a kínai, a francia, az orosz, meg az angol stb. elnök mellett.
A tehén fara ott van a belvárosi meg budai, sőt a Duna-kanyari villasorok ebédlőasztalain is. Mert nem csak Budapestből áll a világ, hiszen idézve a régi mondást, ha a paraszt nem vet, a városi nem eszik. És ez fordítva is igaz! Edit asszonytól tudom – aki Antall József testvére, a televíziós Jeszenszky nagyanyja volt –, hogy „Jóska amikor a lengyeleket, a zsidókat segítő édesapánkat elvitte a Gestapo, akkor minket, gyerekeket levittek Somlóra, és Jóska imádott ott lenni. Szerette a falut, a falusi embereket, sokat tanult tőlük.”
Mit lehet ehhez hozzátenni? Például azt, hogy Orbán meg a városban az utóbbi harminc esztendőben, a politikusi munkája mellett, több könyvet fogott a kezébe, mint Havas, Bolgár, Gyurcsány, Magyar meg az összes többi – ajtókillincset. Sok száz könyv elolvasása a mai napig hiányzik a tekintetükből.
Azt meg Klára asszony mesélte, amikor 1994-ben, Antall halálának első évfordulóján készítettem a családdal nagyriportot, hogy „Sokan gyűlölték, ki nem állhatták a férjemet a magatartása, a magyarsága és a tudása miatt.” Ma vajon kik és miért támadják örökösen Orbánt?
De tovább megyek! Én felhívtam és meg is nevezem Marinovich Endre barátomat, Antall József kabinetfőnökét, aki a miniszterelnök haláláig több időt töltött vele, mint a családjával, és aki azt mondta, hogy a főnöke lenne az első, és akár lakkcipőben, akár gumicsizmában menne ki a gátra, ahogyan most Orbán Viktor teszi. Említett más példát is, amikor 1991 őszén a szerbek egy míg–21-es repülőről dobtak kazettás bombát Barcs határába, szerencsére nem lakott területre. A szabotázs akció során két kutya pusztult el a városi temető mellett. Antall brüsszeli útját megszakítva azonnal hazajött és hóna alatt az akkor még jugoszláv nagykövettel, oldalán pedig Pintér Sándor országos rendőrfőkapitánnyal a helyszínre utazott. Szemlét tartott a határban és a becsapódás melletti cigánytelepen, a halálra rémült emberek között. Ez is a miniszterelnök dolga.
De még tovább megyek! Azért is sunyi gazemberség egyik miniszterelnök múltjával, származásával támadni a másikét, mert esetünkben Antall és Orbán között, és ezt is Marinovich Endre mesélte, volt egy kölcsönös tiszteleten alapuló emberi kapcsolat, ami azt jelentette, hogy kéthetente vagy havonta a fiatal Orbán Antall tanár úr parlamenti dolgozószobájában vendégeskedett.
E sorok írója akkor, mint a televízió híradójának főszerkesztő-helyettese gyakran találkozott néhai Antall Józseffel, és az egyik, a HÉT számára készülő interjú előtti beszélgetésünk alkalmával rákérdeztem az akkor ellenzéki fiatalemberrel kialakított kapcsolatra. Néhai miniszterelnökünk azt válaszolta: „A jelenlegi parlamentben Orbán Viktorban látom azt a politikust, aki képes lehet a kommunisták és a liberálisok nyomulásának ellenállni és felöklelni.” Halála után 1994-ben még nem sikerült, de négy évvel később már igen, napjainkig pedig immáron negyedszer is felöklelte a balliberalistákat.
És akkor mi is próbáljuk elképzelni, hogy két magyar miniszterelnök közelít a gáthoz! Az egyik néhai Antall József úr, a másik Orbán Viktor úr, akár kapcás gumicsizmában, akár fekete harisnyás bőrcipőben.
Ha tetszik, ha nem, a balliberális veszteseknek könyörtelenül tudomásul kell venniük, hogy az elmúlt kerek száz esztendőben Magyarországnak három történelmileg meghatározó vezetője Horthy Miklós, Antall József és Orbán Viktor. Lehet szeretni vagy utálni őket, égő csóvákat dobálni életükre, munkásságukra, családjaikra, nemzeti keresztény szellemiségükre, de elpusztítani, amit elértek, soha többé nem lehet. A Kádár, Horn, Gyurcsány és Soros kapcákat pedig, ha olykor begyűrődve felsértik a lábunkat, bátran ki kell dobni géprongynak.
Valami hasonlót pártfogolnak az olvasók is, akik Havas cikke után a következő bejegyzéseket tették: „Antall és Orbán urak, Havas meg egy ordas bunkó. Te, gyökér Havas, mennyi homokzsákot töltöttél meg Kisorosziban? Sz.rházi, te nem úr vagy, csak egy mocskos dick.”
Utóirat: A minap azt nyilatkoztad, Havas, a régi rádiós kollégádról, Forró Tamásról, hogy a szemét viselkedése miatt, ha találkozol vele, leköpöd. Nem szomorít el, ha egyre többen ugyanezt gondolják, ha találkoznak veled?