Manapság már alig vannak polihisztorok. Határ Győzőben e kihalóban lévő fajta egyik utolsó példányát tisztelhettük. Enciklopédikus műveltségével lenyűgözte olvasóit, elkápráztatta követőit és felbosszantotta irigyeit. Elcsépelt frázisnak tűnhet, de az ő távozásával tényleg pótolhatatlan veszteség érte mind a magyar, mind az egyetemes irodalmat és bölcseletet. A szellem óriásaként óriási és örökre betölthetetlen űrt hagyott maga után. Amilyet csak a legnagyobbak szoktak hagyni.

Trubadúrként élt és úgy is halt meg. A szó szoros értelmében elemésztette magát bánatában. Utánahalt élete szerelmének és félévszázada társának, imádott Piroskájának, akiért néhány nappal előbb jött át csónakjával Kharón, az alvilág néma révésze. Többé már nem volt kiért aggódnia, tehát nem volt miért élnie sem. Mert az utóbbi időben Győző bácsi napjai állandó aggodalomban teltek. Mióta Piroska nagybetegen ágynak esett, nem volt se éjjele, se nappala. Azon emésztette magát, hogy mi lesz párjával, aki pedig jóval fiatalabb volt nála, ha ő megy el elsőként. Ki fog róla gondoskodni, ki fogja ápolni, ki fogja tartani benne az egyre gyöngébben pislákoló lelket? A Sors azonban másként döntött, és most már tudjuk, hogy Győző bácsit valójában az aggodalom tartotta életben. Semmi más. Hiszen amit akart, mindent elmondott, sőt néha már ismételte is önmagát. Szándékosan tette. Az ismétlés a tudás anyja, de nemcsak a tudásé, hanem a tudatásé is. Márpedig ő mindig is tudatni akart: okítani, nevelni és felvilágosítani. Sziszifuszi feladat, különösen az újból erőre kapó obskurantizmusok korában. Ő azonban elfogadta a kihívást, és egyre-másra ontotta írásait a sötétség, a butaság, a maradiság (tömeg)oszlatása végett. Dolgozott fáradhatatlanul, és fizikai nyűgei mellett is mindvégig megőrizte csodálatos szellemi frissességét, kiapadhatatlan adomázó kedvét és elefántmemóriáját. Legutóbb alig egy hónapja hívtam fel wimbledoni otthonában, az emigráns magyar irodalom zarándokhelyévé vált legendás „Hongriuscule”-ben. Egyik cikkemhez kértem tőle háttér-információt (arra voltam kíváncsi, hogy melyik londoni negyedet szálltak meg leginkább a bevándorlók), és ő készséges volt, mint mindig. Legfrissebb könyvtervét is megemlítette, nem volt biztos benne, hogy a kiadó megjelenteti karácsonyra, pedig ettől tette volna függővé a soron következő hazajövetelét. Felesége hogyléte iránti érdeklődésemre a szokásos melankóliával a hangjában a szokásos választ adta: „Szellemileg már nincs köztünk”. Nem sejthettem, hogy utoljára beszélünk. A körülmények ellenére is életerősnek tűnt és bizakodónak mutatkozott. Sajnos, elég későn fedeztem fel a munkásságát. Igaz, azután viszont annál intenzívebben. Az ezredforduló környékén bukkantam rá arra a Népszabadság-beli cikkére, amelyben az iszlám veszélyességét boncolgatta, és amely valósággal revelációként ért. Rögtön éreztem, hogy rokonlélekre akadtam. Egyike volt azon keveseknek, akik nem bírják magukon (el)viselni a gondolati konformizmus („pret-a-penser”) piszkosszürke egyenruháját. Jobban érezte magát a szabadgondolkodás dendijeként. E téren igazi arbiter elegantiarumnak számított. Még a Piroska miatti aggodalmaskodása sem tudta azonban elnyomni benne az Európa és általában is a fehér faj jövője iránt érzett aggodalmát, amelynek szinte valamennyi beszélgetésünk során hangot adott, így legutóbb is, könyvheti itthonlétekor, az egyik Andrássy úti étterem teraszán. Az életkor, a tapasztalat és a tudás bölcsességével felvértezve világosan (f)elismerte, hogy mikor és miként bicsaklott ki az európai történelem menete, és ahogyan már Juvenalist is irritálta a Rómát elözönlő keleti népáradat („In Tiberim defluxit Orontes”), ő sem tudott megbékélni a „színtelen-hamuszürke” emberiség perspektívájával. Ezt és a többi ikonoklaszmoszát nemcsak szóban és négyszemközt, hanem írásban és nyilvánosan is felvállalta, tekintet nélkül tabukra és konvenciókra vagy éppen a politikai korrektség kánonjaira, amelyeket sohasem tartott magára nézve kötelezőeknek. Egyébként sem kereste soha senki kegyét. Nem tartozott egyik irodalmi szekértáborhoz sem, és az érvényesülésért sem kellett gazsulálnia senkinek: önálló és önfenntartó volt világéletében. Már egészen fiatalon kivonult az Aventinusra – minden tekintetben. A Haza (kései) tiszteletadását sem kereste, nem könyökölt, nem hajbókolt érte, csak elfogadta, méltósággal és távolságtartással. Olyasvalakiként, aki biztos lehetett benne, hogy egyszer s mindenkorra kivívta helyét a Parnasszuson, annak is a legtetején. Függetlenül a kortársak értékítéletétől, és függetlenül attól, hogy – mint egyik levelében írta – „a katedrák mögött elsáncolt posztmarxista hivatalból-filozófusok dicséretes iparkodása következtében ma is teljességgel non-person vagyok a honi bölcselet világában”. Hát ebben speciel nem volt igazad, Győző bácsi. Mert míg rájuk a stallumuk lejárta után már a kutya sem lesz kíváncsi, addig a te oeuvre-öd örökké a gondolkodó ember kincsestára marad. Cicero szerint ugyan a filozófus egész élete a halálra való előkészület, a te életed mégis inkább az öröklétre való előkészület volt, nem pedig „elhelyezkedés az özön közönyben és derűs farkasszemetnézés a maradéktalan elmúlással”, mint azt szokásos szkepsziseddel írtad valahol. Számomra, sokunk számára, a (szabadon) gondolkodó emberek számára azok közé a szophokraták közé tartozol, akik biztos eszmei-lelki-esztétikai fogódzót nyújtanak az élet dolgaiban való eligazodáshoz. Örülök, hogy a kortársad lehettem, hogy olvashattalak, hogy megismerhettelek. Valószínűleg testünk minden atomja valaha egy csillag része volt. Nyilván azért hagytad el most a Földet, hogy végre hazatérj. Jó utat! Nagyon fogsz hiányozni