Hiányérzet

Az ember életében vannak vágyak, ábrándok, amik nem mindig valósulnak meg maradéktalanul. Amikor nekiültem kitölteni a nemzeti konzultációt, valami ilyesmit éreztem legbelül. Olvasgattam a pontokat, silabizáltam a lehetséges választ, és sorra végigvettem mind.

„Brüsszel még több pénzt akar Ukrajna támogatására.” Mire az első válasz így hangzik: „Ne fizessünk többet Ukrajna támogatására, amíg a nekünk járó pénzt nem kaptuk meg.” Rögtön beikszeltem az elsőt – mindig az a jó –, mert hisz ezt gondolom, de hiányérzetem támadt. Jó ez a válasz, egyetértek, de boldoggá tett volna egy „utána se fizessünk nekik egy lukas garast se, mert piszkok velünk”.

„Brüsszel Ukrajnát is fel akarja venni az Európai Unióba.” Itt elméláztam azon, hogy a szerbek már mióta vannak parkolópályán, de beláttam, ezt nem ildomos belefogalmazni, így hát beikszeltem, hogy „még nem adottak a feltételek Ukrajna teljes jogú tagságára”, mivel hiába kerestem, hogy „van pofájuk uniós tagságért kuncsorogni, miközben a magyar őshonos kisebbséggel ily kutyául bánnak? Egy frászt!”.

„Brüsszel el akarja törölni a rezsitámogatást.” Jó állampolgárként tettem egy X-et arra, hogy „továbbra is fenn kell tartani a rezsitámogatást”, de közben megint fellépett az a fránya hiányérzet, s Petőfi jutott eszembe, hogy a lánglelkű költő minden bizonnyal ezt dörmögné töltögetés közben: „Törlöd ám a k. anyádat, de nem a mi rezsitámogatásunkat!”

Ott, hogy „Brüsszel Magyarországon is migránsgettókat akar létrehozni”, már kissé lehiggadtam, és józan szabálykövető módjára beikszeltem az elsőt, mert tudtam, hogy az „aki ezt kitalálta, annak 25-öt kéne verni a hátsójára, s kalodához kötni az első mecset előtt!” pontot hiába keresném.

Elégedetten dőltem hátra a végén. Ne várjunk lehetetlent, barátaim. Ha ellenségünk hiába szalad, lekési a buszt, ne várjuk, hogy nyakát szegje. Örüljünk, hogy áznia kell az esőben. Mindig örüljünk annak, ami van, és ami legalább megvalósul! Ez a tiszta lélek biztosítéka, ez bizony!