Hídfoglalók

Budapestnek kereken háromnegyed millió közéleti szempontból aktív, legalább a választásokon rendszeresen részt vevő lakosa van. Ennek a népességnek körülbelül két-három ezrelékére, legföljebb fél százalékára tehető azok száma, akik mostanában följogosítva érzik magukat, hogy a hidak elfoglalásával, a közlekedés megbénításával, több tízezer ember idejének megrablásával hívják föl a figyelmet politikai céljaikra.

Hogy itt a joggal való visszaélés tényállásával van dolgunk, nem kétséges. Eddig ráadásul úgy hittük, hogy a hatályos magyar törvények kezelik is a problémát, amikor a gyülekezési jog gyakorlása elé azt a korlátot állítják, hogy az nem akadályozhatja aránytalan mértékben a közlekedést. A Kúria azonban úgy határozott, hogy a hidak lezárása nem aránytalan akadályozás.

Mi erre a helyzetre a megfelelő politikai és államhatalmi válasz? A politikai válasz lehetne akár az is, hogy ha már a bíróság szabad utat adott nekik, csinálják csak, hajrá, utáltassák meg magukat még jobban. Hiszen az akciók mögött nincs tömegtámogatás, még rokonszenv sincs, csak növekvő düh az elpocsékolt órákért és benzinért. A többség pontosan látja, hogy az egész mögött levitézlett pártok erőlködése húzódik meg, hogy újra a hírekbe tornázzák magukat, és a jövő évi választásokon valahogy átevickéljenek a parlamentbe jutás felettük magasodó küszöbén.

De vajon egy jól működő államnak meddig kell tűrnie, hogy néhány száz ember több tízezernek az életét keserítse? Karhatalmi erőt bevetni már csak azért sem célszerű, mert a hídfoglalók egyik legfőbb célja éppen a provokálás, olyan fényképek és videórészletek előállítása, amelyekkel aztán körbehaknizhatják az egész világot. Elég egyetlen könnygázspray-fújás, egyetlen gumibotütés, és már kész is a lejárató sajtóanyag. A józan többség mégis joggal várja el, hogy az állam védje meg az érdekeit, teremtsen rendet a hidakon. A törvényhozás, a politika és a karhatalom okos együttműködésére van most szükség. Eddig sikerült, most is sikerülni fog.