Másik jellemzője az ösztönös képzetekből szigorú stíluskötöttségen belül termett gazdag változatosság. Harmadik jellemzője a virágok szeretete és a természet mélységes tisztelete, ami azonban nem természetutánzásban nyilvánul meg, hanem a természet megálmodásában, megalkotásában, minden mesterségestől való tartózkodásban és az értelmetlenségeket kerülő józanságban. Az elsimító átmenetek helyett a magyar díszítménytől is azt a határozott tagozottságot követeli meg, amit beszédében követ: nem vonja össze a hangokat, hanem minden betűt határozottan kimond. A bizonytalanság és lazaság kerülése nagyon jellemző a magyar elrendezésre.

„A díszítőerő lelki törvényeit hatalmas érzékkel érvényesíti a magyar. Jellemző az erő, a nyugalom, a nagy puszta területek fakóságának és zsúfolt aprózások tüzének komoly ellentéte, a határozatlan, érzelgős vagy nevetgélő színhatások férfi as kerülése. A magyar díszítmény nem tarkálló csokor, nem érzelmes vallomás, hanem a népvándorlás porán nőtt bokor, kiaszott legelők szélére zsúfolt erdőség, tarlók véghetetlen fakó izzásában az útszéli fa fekete árnyéka, a mesgyék virágos élénksége, a hétköznapok hosszú egyhangúsága után a vasárnap öröme, a magyar sors sok megpróbáltatásában az erős jellem töretlen derűje. Csak tisztelettel közeledhetünk hozzá.” (Fáy Aladár, 1941).

Mindezek legvilágosabban és legszembetűnőbben a kalocsai hímzésben nyilvánulnak meg. Hosszú évszázadok után, a XIX. században alakult ki a Kalocsa környéki potáknak beléjük kódolt hímzésművészete. A poták a Kalocsai Sárköz északkeleti részén, Kalocsa város egykori határában kialakult települések népének gúnyos értelmű neve, akik Kalocsa, Szakmár, Öregcsertő, Homokmégy és Drágszél helységekben, illetve környékén élnek. Alapnépességük a XVIII. század első felében a környező, hódoltságot átvészelt falvakból és a közeli dunántúli vidékekből bevándorolt római katolikus lakosságból származik, amelyet kevés horvát-bunyevác elem is színez. A hódoltság megszűntével a kalocsaiak bérbe vették az érsekségtől az elnéptelenedett falvak határát, itt alakultak ki a „szállások”. Az északi szállásokból Szakmár község, a déli szállásokból Homokbégy. Ebből a két településből később újabb községek váltak ki; a XX. század elején Homokbégyből Öregcsertő és Drágaszél, a század második felében Szakmárból Újtelek.

Kalocsa és a hozzá tartozó 25 szállás lakossága együtt alkotta a „pota” néprajzi csoportot. Népi kultúrájuk legismertebb része az egyedülállóan színes hímzés, amely viseletüknek és falfestéseiknek jellegzetességét alkotja. Bár jóval a Kalocsáról való kirajzás, illetve a szállásokból önálló községgé fejlődés után alakult ki népművészetük sajátos jellege, mégis egységes képet mutat. Nyelvjárásukban ma is jellemző az „őző” dialektus egyedüli változata.

Az asszonyok ráébredtek arra, hogy munkájuk pénzzé is tehető. A hímzést és bármilyen népművészeti ágat eleinte csak télen tudták művelni, amikor véget értek a mezei munkák.

Sajátos varrástechnikájuk előbb az úripolgári elemeknek készült lyukhímzéses és huroköltéses bérmunkával kezdődött, majd elkezdték saját ruháikat (fejdíszeiket, mellényszerű pruszlikjaikat, kötényeiket, férfi ingeiket stb.) hímzésekkel díszíteni. A hagyományos népviselet színe függött viselője életkorától; a legtarkább magyar hímzést a menyasszony viseli, színvilága életörömöt sugároz. Az idősebbek viselete sötét tónusú volt. A hajdani kék-lilazöld kombinációt a mai napig „szomorú kalocsaiként” ismerik. Ruházatukat főleg laposöltéssel, száröltéssel, hurkolással és angol madeiraöltéssel, ma leginkább töltöttvarrással és lyukhímzéssel díszítik.

A mintákat az ügyes kezű asszonyok maguk rajzolják, hímzésük alapanyaga finom gyolcs, majd sifon vagy vékony szálú vászon lett.

A kalocsai hímzés fejlődése 1860-ban a kalocsai nyomda megjelenésének köszönhető. A Kalocsa és környéki asszonyok kész hímzési mintákhoz jutottak, de akkor is szívesen alkottak saját kezűleg mintákat. A mintarajzoláshoz kevés asszony értett, de sokan voltak, akik jártasok voltak a hímzésben. A minták kompozíciói, rendkívül egyszerű és rendezett volt. A motívumokat a természetből kölcsönözték: szőlőfürtök, gyöngyvirág, nefelejcs, ibolya, levelek stb. Lassan a kalocsai hímzés egyre divatosabbá vált. A XIX. század végén a hímzés ismét újításokon ment keresztül. A lyukhímzés helyett teret nyertek a kitöltött minták, de sok népművész ötvözte a két stílust. A motívumkincs egyre gazdagodott; a művészek egyre kreatívabbakká váltak. A korai időszakban jelent meg a tulipánmotívum, a paprika és a búzavirág. A századfordulón egyre több asszony vált jártassá a mintaírásban, rajzolásban. Fiatal lányok megtanulták a hagyományos motívumokat, és képzelőerejüket követve megújították azokat. Manapság színes fonallal a virágmotívumokat varrják kézzel, a térkitöltő elemek áttört hímzése, az úgynevezett „riselin” varrás pedig géppel készül.

A hímzett ősi magyar virágornamentika a korábbi, többnyire szabályos sávokban elhelyezett hímzésektől eltérően a ruhákon adódó szabálytalan felületek összefüggő mintákkal való beborítására törekszik. Az egyes növényi motívumok nem a régi mintakincsből erednek, hanem formájukban, színezésükben természethű törekvéseket figyelhetünk meg. Szabadon bánnak a gyári hímzőfonal sokféle árnyalatával, nem mondanak le az árnyalatokról az alkalomhoz kötött színezésű darabokon sem. Új színek jelentek meg; a régi tisztaságot, ártatlanságot kifejező fehérhímzés („ókalocsai”, „régi”, „öreg”), majd a kék-fekete, kék-piros színek után a zöld, a rózsaszín és a sárga nyert teret; ma már 27 színnel dolgoznak.

A változás kapcsolatban volt az 1912-ben telepített nagyatádi fonalgyárral. Motívumviláguk ma is a mező, a rét, a kertek sokszínű virágaiból adódik; az apróbb és nagyobb virágok kompozíciós egységet alkotnak. Leggyakoribb motívumok a gyöngyvirág, a tulipán, a rózsa, a liliom, a szegfű, a nefelejcs, az árvácska, a rozmaring és a különböző levélfajták; a legjellemzőbb a szív alakú virág, amely az élet és a szeretet jelképe. Régen sorokba rendezték a mintákat, ma felületbetöltő jellegük van. Sajátos stílusvilágán belül sem formában, sem színben, sem öltési technikában megkötöttség nincs.

A kalocsai hímzésekre jellemző, hogy rajzban (íróasszony) és színben (varróasszony) a hímzés azonos módon soha nem fordul elő. Ha egy kézimunka szimmetrikusnak is látszik, jobban megvizsgálva eltérés van az írásban és a varrásban. Kákonyi Veronika szakmári varróasszony mintegy 529 alapmotívumot gyűjtött össze.

A kalocsai naturális növényi motívumok nem csak a hímzésben élnek; egyes elemei megjelennek faragott bútorokon, cserépedényeken és falfestészetben is. Ősi kódolt képzeletvilágunk jelenik meg a színpompás kézimunkákon, igazolva a magyarság szárnyaló, kötetlen, életörömöt tükröző fantáziáját. Nagyon jó volna, ha divattervezőink felhasználnák munkájukhoz a magyarság egyik fontos névjegyét, kalocsai díszítőművészetét.