Hőskultusz

A történelmi évfordulók sajátossága, hogy a jelenről szólnak. Mikor a gimnáziumban bejött az osztályfőnök és felhívta a figyelmünket, hogy másnap, október 23-án maradjunk otthon és ne csináljunk hülyeséget, az se a Rákosi Mátyás 60. születésnapján indított munkaversenyekről vagy Gerő Ernőről, hanem Kádár szorongásairól szólt. Éppilyen szorongásokról szóltak az idei filmbemutatóval kapcsolatos hisztériák is. Mert az, hogy ezrek őrjöngtek az interneten, hogy a Most vagy soha című Petőfi-film mennyire nézhetetlen, pocsék és borzasztó, olyanok, akik saját bevallásuk szerint se látták, azt nem lehet másképp nevezni.

A filmet még én se láttam, épp ezért művészeti kérdésekbe most bele se mennék. Számomra döbbenetes az a gyűlölethullám volt, ami körülvette.

A HVG cikke alatt tobzódott a tömeg. Verték a mellüket, hogy nem látták, nem is fogják, más se lássa, hülye, aki megnézi, a bemutatón sok volt a kokárda, nem tetszik a ruha, nem hiteles ez meg az. Az nem pont akkor történt, ez nem pont ekkor és nem pont így.

Nem mintha ennek akkora jelentősége volna, Dumas regényeiben sem akkor és pontosan úgy történt semmi, a francia író is arra figyelt, hogy a történetvezetés és a figurák éljenek, nem pedig arra, hogy Lord Winter a valóságban két hónappal később utazott Londonba, és nem abban az épületben tárgyalt a bíboros a herceggel. De remélem, hogy a kommentelők ezt a szőröző pedantériát az összes olyan film alá odakörmölik, amiben fekete vikingek, királyok, császárok, arisztokraták, európai tudósok szerepelnek. Ha nem, megérdemelnek egy Floyd-díjat.

Kell-e az ilyen? És itt most nem a filmről beszélek, mert mint mondtam, nem láttam. Hanem arról a lampaszos-pomponos-sujtásos körítésről, amit az idegenszívűek magyarkodásnak neveznek. Nos, a történelmi hőskultusz felélesztése a cél. Mert ez a megmaradás. És az ilyen sujtásparádé a tömegnek szól. Nem a vájt fülű értelmiségnek. Es amelyik vájt fülű ezt nem érti meg, az nem is igazán vájt fülű. És nem igazi értelmiségi.