Hatvan évvel ezelőtt hazánkat is sújtotta a XX. század legnagyobb népvándorlása. A második világháború győztes hatalmai a mindenhatóság erejével jogot formáltak arra, hogy a háborúban a vesztes oldalon harcoló nemzetek közül többre is a kollektív bűnösség vádját süssék. Ez az etnikai tisztogatás tizenhárommillió németet űzött el szülőhazájából, semmizett ki és alázott meg, hogy aztán egy romokban lévő országban kezdjenek új életet.

1945. május 8-án fejeződött be a második világháború. A győztes nagyhatalmak – akárcsak az elsőt követően – ismét szükségét érezték, hogy a legyőzött ellenfélen boszszút álljanak. 1945. augusztus 2-án a potsdami konferencián a nagyhatalmak határozatot fogadtak el a német nemzetiségű lakosság német földre való telepítéséről: a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi német lakosságot „szabályszerűen és humánusan” szállítsák el Németországba – állt a határozatban. Ami a humánumot illeti, arról a korabeli feljegyzések és a túlélők viszszaemlékezései másként vallanak, ugyanakkor az is érdekes kérdés, miként lehet emberek tömegeit „humánusan” megfosztani a szülőföldjüktől és marhavagonokba zsúfolva egy idegen országba kényszeríteni. A potsdami konferenciát véres események előzték meg Csehszlovákiában, ahol a kommunisták aknamunkájával felbőszített cseh lakosság nem tudott uralkodni az indulatain. Még az első világháborút követően került a hárommillió német lakta Szudéta-vidék az újonnan kikiáltott Csehszlovákiához. A hazájától elszakított német kisebbséggel szemben a cseh többség rendszeresen gerjesztett konfliktusokat. A németgyűlölet a második világháború végével lángolt fel teljes erővel, amikor megkezdődött a kollektív büntetés korszaka. A történelemírás feljegyzései szerint 1945. május 5-étől sok ezer német lett az áldozata a pogromjellegű rendzavarásoknak. A két legvéresebb esemény közül az egyik a május végén történt, a 25 ezer brünni német halálmenete, ekkor gyalog hajtották a németajkúakat az osztrák határ felé, a másik az aussigi vérengzés volt. Ez utóbbi borzalomnak, német adatok szerint 800-1000 polgári áldozata volt. A korabeli visszaemlékezések szerint még a szovjet parancsnokokat is megrendítették a kommunisták által felbőszített csehek németekkel szembeni kegyetlenségei. Ugyanekkor a táborokban és a börtönökben fogva tartott 350 ezer német közül legalább 40 ezret öltek meg. A végső pont az volt, amikor 750 ezer szudétanémetet űztek el Csehszlovákiából 1945. július végén. Egy nappal a potsdami határozat után a csehszlovák kormány valamennyi német kitelepítését elrendelte. Ez 1946 októberéig meg is történt, a belügyminisztérium adatai szerint eddig az időpontig közel kétmillió 200 ezer németajkú polgárt telepítettek ki Csehszlovákiából. Ugyanakkor közel 200 ezer német maradt cseh területen. A Benes-dekrétumok nyomán – amely Európában egyedülálló volt – a csehszlovákiai németeket és magyarokat minden vagyonuktól megfosztották, ingatlanjaikat pedig kisajátították. A közel hárommillió elűzött szudétanémet kárpótlása máig nem történt meg. A Benes-dekrétumok mai megítélését pedig jól tükrözi Milos Zeman volt cseh miniszterelnök 2002 januári mondata, miszerint a szudétanémetek voltak „Hitler ötödik hadoszlopa”, akiket a politikus hazaárulónak nevezett, amely szerinte az akkori jog értelmében halálbüntetést von maga után. Ami Magyarországot illeti, hazánkban a sváb és kisebb számban szász eredetű németség hosszú évszázadokra visszamenően élt békében a többségi magyar lakossággal. Számuk az 1941. évi népszámlálás szerint közel félmillió volt, ami az akkori népesség öt százalékát jelentette. 1938-ban hozták létre Magyarországon a németek elkülönülését szorgalmazó Volksbundot, a Magyarországi Németek Népi Szövetségét. Később ez a szövetség lett a német kitelepítések egyik megnevezett oka, valamint az, hogy a korabeli Magyarország területéről nagyjából 120 ezer német nemzetiségű állampolgár vonult be az SS-be. Közülük 40 ezren önként, a többiek az 1944. évi kényszertoborzás során. Magyarországon az Ideiglenes Nemzeti Kormány nem mutatott egyértelmű határozottságot a svábok kitelepítésével kapcsolatban, a potsdami konferencia előtt ugyanis egyszer elutasította a németek kollektív felelősségre vonását, később mégis maga kérte a Szovjetunió hozzájárulását közel negyedmillió „fasiszta német” kitelepítéséhez Németország szovjet megszállás alatt lévő területére. A nagyhatalmak határozata után a magyar kormány hozzáállása hasonlóan bizonytalan volt, előbb ugyanis a külügyminiszter jegyzékben helytelenítette az etnikai alapú kollektív büntetések minden fajtáját, később azonban a kormány 1945. december 29-én hatályba lépett rendeletében kimondta a magyarországi német nemzetiségű lakosság Németországba való áttelepítését. A kitelepítendők listájának összeállítása belügyminisztériumi hatáskör volt, amelyet aztán települési hatáskörbe utaltak. 1946 januárjában vagonírozták be a legelső csoportot Budaörsön. A következő hat héten belül még hét csoport indult útnak az ismeretlenbe. Ugyanezen év nyaráig közel 110 ezer úgynevezett „népi német” magyar állampolgárt kényszerítettek szülőföldje elhagyására. Két évvel később ez a szám már a 200 ezret is meghaladta. A statisztikai adatok azonban emberi életeket jelölnek, akiket közös tragédia fűz öszsze. A németek kitelepítését a magyar lakosság is megérezte, hiszen a falvakban, városokban a svábokat jobbára szorgos munkájukról és takaros házukról ismerték, akik a köz javára szolgáltak. A kitelepítettek csupán egy huszonöt kilós batyut vihettek magukkal. Ekkora poggyászba nem fért el egy élet munkája, a család megélhetését sem biztosította a továbbiakban. A visszaemlékezések szerint több helyen megtörtént, hogy az éppen kiköltözött, esetleg még a csomagját rendezgető család otthonába azonnal beköltöztettek a magyar hatóságok egy „politikailag megbízható” magyar családot. A vagonokba összezsúfolt embereket hosszú napokon át utaztatták és előfordult, hogy ugyanolyan hosszú időn keresztül várakoztatták a szerelvényeket. Az utazás alatt alig vagy egyáltalán nem kaptak élelmiszert, így előfordult, ha a szükség úgy hozta, hogy egy-egy megállás alkalmával kénytelenek voltak a közeli falvakban élelmet koldulni. A Németországba való megérkezés sem volt sokkal üdvözítőbb. Az ország romokban hevert, a lakosság éhezett, a gyűjtőtáborokban 13 millió hazájából elűzött német várt arra, hogy új lakóhelyére irányítsák a külföldi hatóságok. Akiket már elhelyeztek új otthonaikba, azoknak sem volt könnyebb a sorsuk, előfordult ugyanis, hogy egy helyi német család otthonába költöztették őket. A sors kegyetlen fintora gúnyolta az elűzötteket: amíg hazájukban a csőcselék úgy búcsúztatta őket, „végre elmennek a hazaáruló svábok”, addig Németországban többnyire úgy fogadták őket, hogy „megjöttek a magyar cigányok”. A beilleszkedés az új hazában sokáig tartott és nehezen ment, a rokonokat egymástól távoli településeken helyezték el. Ennek ellenére a magyarországi ismerősök igyekeztek megőrizni a közösségeiket a távolban is. Gyakran több tíz kilométert is gyalogoltak a régi barátok, szomszédok kedvéért. Az idősebb generáció tagjai pedig sokáig reménykedtek, hogy egyszer majd újra hazatérhetnek magyar földre, a szülőhazájukba, a szülőfalujukba. A többségnek ez azonban már nem adatott meg, ugyanis a Magyarországra való hazalátogatást csak az 1956-os forradalom után könnyítették némiképp, ekkor is csak külön kérvényre lehetett hazalátogatni. Már persze, ha a hazai hatóságoknak módjukban állt engedélyezni a látogatást. A Magyarországon maradt németeknek sem lett jobb sorsuk, a kommunista humánum ugyanis nem engedte, hogy az őket megillető emberi és polgári jogokat gyakorolják. Azokat ugyanis, akik idehaza maradtak, a kommunista rezsim kisemmizte, elvette minden vagyonukat, ingóságukat és gyakran az is megesett, hogy az ország másik felébe költöztették őket. Az 1949. évi népszámláláson a kitelepítések és a vagyon-elkobzások után mindössze 2617-en vallották magukat német nemzetiségűnek. Tanulságul szolgál azonban a német nép élni akarására. Az éveken át zajló kisemmizés, megaláztatás és a hosszú évtizedek óta sulykolt bűnös nép rémképével is megküzdve, képesek voltak újrakezdeni, felépíteni Németországot a második világháború után maradt romokból, és a világ vezető államává tenni. Mindezt tették szorgos munkával és a híres német precizitással. A hiábavaló és unos-untalan ismétlődő önsiratásra talán ezért nem értek rá.