Vesztes csatáinkra való emlékezés mellett már-már hajlamosak vagyunk arra, hogy világra szóló győzelmeinken éppen csak átsiklunk. Budavár 1686. szeptember 2-i felszabadítása egyet jelentett a középkori magyar királyság és egyben Európa megszabadítása az Oszmán Birodalom fenyegetésétől. Egyik legnagyobb ünnepünk lehetne, ha politikusaink megértenék üzenetét.

Több évtizedes fáradozás, tárgyalások, diplomáciai manőverek, európai játszmák és udvari fortélyok után Bécs 1683-ban megmenekült a török alól, de Magyarország még mindig az Oszmán Birodalom igáját nyögte. 1684-ben a zseniális és gyakorlatias gondolkodású pápa, XI. Ince – szobra Budavárában áll a Hilton Szálló előtt – védnökségével és anyagi támogatásával megalakult a törökellenes Szent Liga; I. Lipót német-római császár és magyar király, a bajor, a szász, a brandenburgi választófejedelmek, Velence és Lengyelország részvételével, Oroszország 1686-ban csatlakozott. Korábban a Thököly Imre fejedelemségével immár négy részre szakadt Magyarország és Erdély a törökellenes háború tizenöt és a Rákóczi-féle szabadságharc nyolc éve alatt több száz kilométer kiterjedésű hadszíntér, egymással harcoló seregek ellátását biztosító hátország, az oda-vissza vonuló hadak felvonulási területe, szállásterülete és kvártélya. Az ország fejlettségéhez és lélekszámához viszonyítva aránytalanul sok katonát állít ki, miközben a lakosságot a végtelenségig kimeríti a háború, a földek megműveléséhez, állatok tartásához nem elegendő az asszony- és öregemberkéz. A társadalom vitalitását mutatja, hogy a pusztán fizikai túlélésen kívül a háborúk közötti néhány békeév alatt még fejlődött is az ország. A kor kulcsszava nem a „beilleszkedés”, hanem a „megmaradás” volt. (Érdemes ezen ma is elgondolkodni!) Sem az európai, sem a magyar politikusokban nem merült fel, hogy a Magyar Királyság nem Európa: a kontinentális keresztény világ integráns része, a régió stabilitásának eleme. Az első komolyabb megemlékezés Budavár visszavívásáról 1986. szeptember 2-án, a 300 éves évforduló alkalmával volt. Ekkor avatták fel azt a márványtáblát a volt Helyőrségi-templom falán, amely azon nemzetek katonáinak állít emléket, akik Lotharingiai Károly, Miksa Emánuel és Badeni Lajos vezetésével a töröktől visszavívták Budavárát. Az esemény az európai politikai viszonyokat átrendező fordulatot hozott. Hogy mi is történt szeptember 2-án a budai Várat átölelő várfalakon, egy véletlennek köszönhetően egészen pontosan ismerjük. Olvasóink közül biztosan sokan látták már azt az emléktáblát, amely a Mátyás-templom déli falát díszíti. Felirata a következő: „D’Aste Michele báró, olasz alezredes 1686. szeptember 2-án döntő rohamban, Buda felszabadításáért az elsők között áldozta életét. Itt helyezték örök nyugalomra.” Az emléktáblát a kétszázötven éves évforduló alkalmával avatták fel 1936-ban. Ki is volt ez az olasz báró, akinek neve oly gyakran szerepel az ostromot leíró kortársak leveleiben, jelentéseiben, naplóiban? A 300. évfordulóra rendezett tudományos ülésszakra hazánkba jött P. Ernesto Piacentini minorita professzor, aki a viterbói székesegyház kéziratának rendezgetése közben megtalálta D’Aste báró elveszettnek hitt naplóját, amelyet Bécs és Budavár ostromáról írt; bemutatta Magyarországon, majd könyv alakban ki is adatta. A napló kalandos úton került Viterbóba. Solari gróf – aki maga is Budán tartózkodott az ostromkor – D’Aste jó barátja volt. A báró úgy rendelkezett, hogy halála esetén iratait égessék el. Solari – szerencsére – nem teljesítette barátja kérését, hanem minden személyes holmiját, a naplóval együtt, elküldte D’Aste alezredes bátyjának, Carlo D’Astének Rómába. Buda felszabadításánál mintegy 7000 olasz volt jelen, nagy részüket XI. Ince pápa küldte a szövetséges csapatokhoz. Köztük olyan nevek szerepeltek, mint Capra tábornagy, Caraffa altábornagy, Rabatta tábornok, Spinola ezredes, Ruggiero atya, a császári csapatok tábori kórházának vezetője, Marsigli hadmérnök és D’Aste alezredes, hogy csak a legismertebbeket említsük. 1683 tavaszán, amikor Kara Musztafa nagyvezír Bécs ellen készült, D’Aste bárót az ostromlott városban találjuk. 1683. szeptember 12-én a felmentő seregek Sobieski János lengyel király vezetésével szétverték a nagyvezír seregét. Lényegében ez a győzelem indította el a Buda felszabadításához vezető eseményeket. 1683. október 9-én – a párkányi csatában – a Károly herceg seregében szolgáló D’Aste súlyosan megsebesült, de 1684-ben már Lengyelországban tárgyal Sobieski Jánossal. 1678-1683 között Caprara tábornokkal kétszer járt küldöttségben Thökölynél. 1684-ben Visegrádnál harcolt a török ellen, majd ugyanebben az évben Lotharingiai Károly seregével részt vett Buda sikertelen visszavívásában. A következő évben Ungvárnál, majd Érsekújvár megvételénél jeleskedett, végül még ebben az évben Eperjesnél és Kassánál tüntette ki magát. A Buda visszavívásáról vezetett naplót 1686. május 26. és szeptember 1. között írta. 1685-ben az egyesült seregek vezetését Lotharingiai Károly herceg vette át, és 1686. június 28-án érkezett a Gellért-hegy alá. Július 22-én felrobbant a várbeli lőporraktár, ami komoly gondot okozott a törököknek. Károly herceg megkezdte az általános roham előkészítését. Július 25-én a törökök nagy kitörést kíséreltek meg, Károly herceg serege érzékeny veszteséget szenvedett. D’Aste alezredes – a legkiválóbb tisztek egyike – comblövést kapott. Két nappal később általános rohamot indítottak az esztergomi rondella ellen, ahol D’Aste alezredes ismét megsebesült. Ennek ellenére folytatta a harcot, sőt augusztus 29-én, amikor 3000 janicsár próbált bejutni a Kakas-kapunál a Várba, az ő parancsnoksága alatt harcoló németek és magyarok jóvoltából mindössze négyen jutottak be. Az augusztus 31-én megtartott haditanácson szeptember 1-jét jelölték ki az általános és végső roham napjául. A bajor választófejedelem kérésére azonban elhalasztották szeptember 2-ára. Ezen a napon nem sokkal dél után öt óra előtt elhallgattak a szakadatlanul dörgő ágyúk. Pontosan megszabták az egyes rohamoszlopok rendjét. A középső és bal oldali csapatok felett Spinosa ezredes parancsnokolt, alatta az esztergomi rondellán D’Aste rendelkezett. A roham rövid, de véres volt. D’Aste két halálos lövést és több lándzsadöfést kapott. Úgy tűnik, ő jutott be elsőnek a Várba. A sebesült D’Astét a Ruggiero páter vezette katonai kórházba vitték, de szeptember 9-én elhunyt. Szeptember 14-én Marsigli gróf átvitette a tetemet a budavári Mátyás-templomba és a templom belsejében temették el, sírját latin nyelvű felirattal látták el. Marsigli gróf D’Aste fiútestvérének – Carlónak – a következő levelet írta: „Lorena (Lotharingiai Károly) őfőméltósága parancsára megkerestettem Michele tetemét. Nevének halhatatlanná tétele és a hozzá fűződő barátságom miatt a budai Szent István-székesegyházban helyeztettem örök nyugalomra és emlékére követ vésettem, hogy a D’Aste ház dicsőségét hirdesse (…) és hamvai az egyházat ékesítsék”. Michele D’Aste nemcsak kiváló katona, de jó tollú író is volt. Naplójából végig követhető az ország sorsa 1683-1686-ig. Érdekessége a naplónak, hogy harmadik személyben írt, holott – Solari gróf írásos megjegyzése szerint – minden történetnek személyes szereplője volt. A hadmozdulatokat pontosan leírta, majd közölte a saját véleményét, hogy ő miként cselekedett volna. Megható a napló befejező része. Az utolsó bejegyzést szeptember 1-jén keltezte, és a következő mondattal zárul: „Elmúlt az éjszaka, azt semmiféle nesz nem zavarta meg. Strattmann (a bécsi császár küldötte) és mindannyian készen állunk a küldetés teljesítésére. Ma megtörténik a döntő ütközet.” A végén idegen kézírással a következő bejegyzés olvasható: „A parancsot végrehajtottuk”. Buda 1686. évi ostroma a törökellenes felszabadító háború egyik legnagyobb katonai vállalkozása volt. A csapatok összlétszáma papíron, az ostrom során beérkezett erősítésekkel együtt mintegy 90 000 főt tett ki. A tüzérség 250 lövegből állt, ennek egynegyedét a nagy kaliberű ostromágyúk tették ki. Ezen felül 12 000 mázsa lőport, 4800 mázsa ólmot, 270 000 darab ágyúgolyót, bombát és 84 000 darab kézigránátot szállítottak a helyszínre. A véres, mindkét fél részéről hatalmas áldozatokkal járó ostrom 75 napig tartott. Oka a török sereg helytállása, a terepadottságok kedvezőtlen volta. A győzelem után mintegy 3-4000 török katona és polgári lakos maradt a várhegyen. Abderrahman pasa a várvédők vezére a mai Hess András tér környékén esett el. Sírja nem messze van az esztergomi rondellától. Bár a harcok még évekig elhúzódtak délen, az Oszmán Birodalom akkor vesztette el a magyarországi hódoltságot, amikor 1686. szeptember 2-án a győztesek kitűzték zászlóikat a budai Vár ormára. A mindent eldöntő várostromról tankönyveink csak néhány mondat erejéig foglalkoznak, azzal sem mindegyik. Arról nem szólva, hogy tévedések is közszájon forognak. Például az, hogy az ostromban részt vevő magyar haderő nagy részét kurucok alkották, holott a főkapitányságok hadinépe. Tévedés, hogy Petneházy elsőként érkezett Buda ostromához, éppenhogy később és nem hajdúkat, hanem 800 huszárt hozott magával. A falat sem ők mászták meg elsőként szeptember 2-án, hanem valószínűleg Michele D’Aste alezredes a katonáival. A magyarok 15 000 főre tehető, harcedzett sereget állítottak ki a 62 000 szövetséges katona mellett; a véres harcokban az ostromlók egynegyede-egyharmada elpusztult. Ezt a nagyszerű hadsereget a korszak legképzettebb hadvezérei irányították: Lotharingiai Károly, a „csendes herceg”, Miksa Emánuel, a vakmerő, égszínkék ruhás „kék herceg”, Badeni Lajos, a törökverő, „Türkenlouis”. Sok minden mellett komoly tanulsága Budavár sikeres visszavívásának az összefogás. Huszonkét európai nemzet fiai ontották vérüket Európa megmentéséért, Magyarország felszabadításáért. Hankó Ildikó