Ideje az új tetemre hívásnak, Budapest missziós terület

Délelőtt 9 óra előtt néhány perccel végre feltűntek az elsők azon katonák közül, akik önként, hazafias ügyszolgálatból sorakoztak fel a Szegeden kibontott és magasba emelt nemzeti lobogó alá. Budapest magyar érzelmű polgársága valódi felszabadulásként élte meg ama százöt esztendővel ezelőtti napot, a szedett-vedett bolsevista terrorbandák rémuralmának nem sokkal korábbi összeomlása után bevonuló rendezett darutollas sereget szűnni nem akaró lelkes éljenzés fogadta, a fehér lován léptető fővezér, az Osztrák-Magyar Monarchia flottájának soha le nem győzött hadiflottájának volt főparancsnoka, nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy érkezésekor pedig fergeteges, dörgő hurrá hangzott fel.

„Neve úgy nyilallott a vörös május keserves magyar éjszakáiba, mint a fényjel cikázása, hogy sorsunk jobb csillagra virraszt fölöttünk. Mikor a Tisza partja mellől, a napkeletről felszállott ez a név a hír szárnyán, egy pillanatra megállott a vörös Budapest szívverése. A rémület torzulata rajzolódott a gyilkosok ábrázatára, amelyekre ráfagyott a véres kacaj, s a döbbenet halálverítéke gyöngyözött a demagóg zsarnokok halántékán. A hóhérok tétován és borzadozva ejtették ki markukból a kést, amelyről magyar polgárok és földmívesek kiontott vére csepegett” – írta Pethő Sándor, a Magyar Nemzet későbbi alapítója az Új Nemzedék című kiváló keresztény-nemzeti napilapban.

A fővezért a Szent Gellért téren Bódy Tivadar polgármester köszöntötte, a székesfőváros nevében megbocsátást kérve a nemzetvesztő bolsevizmus posványába süllyedt városnak.

Horthy Miklós katonás egyenességgel így válaszolt:

„Tetemre hivom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, sárba tiporta a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözködött. Börtönre vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait, azonkívül elprédálta összes javainkat. (…) Megbocsátunk akkor, ha ez a megtévedt város visszatér megint hazájához, ha szívéből, lelkéből szereti a rögöt, amelyet verejtékes kezekkel munkálnak falusi testvéreink, szereti a koronát, a kettős keresztet, szereti a három hegyet és a négy folyót, szóval magyar hazáját és magyar faját. (…) Katonáim, miután betakarították a földekről az Isten áldását, fegyvert fogtak kezükbe, hogy rendet teremtsenek a hazában. Ezek a kezek nyitva vannak testvéri kézszorításra, de büntetni, sújtani is tudnak, ha kell. Adja Isten, hogy erre ne kerüljön a sor, hanem azok is, akik vétkesek, vagy bűnösöknek érzik magukat, megtérjenek, és hatványozott erővel segítsenek felépiteni a magyar nemzeti erényekben tündöklő Budapestet. A mártírokat, az itt sokat szenvedett, velünk érző testvéreinket meleg, tiszta szeretettel öleljük keblünkre.”

Ezután a Nemzeti Hadsereg a fővezérrel az élén az Országház térre vonult, ahol ökumenikus hálaadó istentiszteletre került sor. A  felemelő nap operaházi díszelőadással ért véget.

1919. november 16. a bűnökkel való szembenézés és a nemzeti önbecsülés napja. Időszerűsége emiatt nem fakul, miként Horthy Miklós nevezetes, tetemre hívó beszédének minden szava is aktuális. Szomorú, de 1945 óta mindmáig mindössze kilenc év kegyelmi idő jutott a székesfőváros magyarságának. A felszínen vibráló, nyüzsgő Budapestet alaposan szemügyre véve nyomasztó mélységek tárulnak fel. Pimasz, harsány értékpusztítás, a józan észt falhoz állító politikai provokációk sora, kérkedő, magamutogató aberráció, idegenségkultusz. Mozgó büfé helyett food truck, fodrászüzletek helyett barber shopok, valamint marketek, restaurantok, trattoriák, coffee shopok. Számos üzlet előtt angol nyelven szólítják le az embert, megpróbálva becsalogatni, hogy költse a pénzét, egyes helyeken pedig egyáltalán nem is beszélnek magyarul. Az áruházakban folyamatosan idegen nyelvű igénytelen tucat-popzajjal gyilkolják a magyar önazonosságot. Arra méltatlan haza- és nemzetáruló bitangok nevét viselő közterületek, intézmények. Az esztétikát hírből sem ismerő torz köztéri műalkotások sokasága, döntően önmagából kifordult, szorongást, kételyt szító, bizonytalanságba taszító, ideológiai fegyverként használt kulturális élet, nyelvöltögető, cinikus, fintorgó gúny, rondaság, kosz, diszharmónia, szétesettség.

A dualizmus önsorsrontó liberalizmusában fogant, távoli vidékekről idevándorolt idegen néptömegekkel feltöltött Budapest soha nem tudott igazán magyar várossá válni, mert nem volt, aki történelmi emlékeit megfakító új valóságában magyar városként megszervezze, irányítsa. A székesfővárosban mégis megszülető nagy magyar teljesítmények, történelmi helytállások az idegen szellemiség szorításából tehetséggel, hittel, akarattal kitörni képes géniusz életerejét dicsérik. Mindent egybevetve mégis azt látjuk, hogy Budapest elidegenedett a magyar élettől.

Ideje van ezért új tetemre hívásnak. Tudatosítsuk magunkban határozottan: a székesfőváros missziós terület. A hazafias tábor történelmi feladata ezt a sokféle kulturális impulzusból, káros ideológiából összeabroncsolt nagyvárost megmagyarítani, szigorú, következetes szeretettel visszavezetni és beilleszteni a magyar nemzet nagy történelmi közösségébe.