Hirdetés

Az Újszínházban ücsörgök, s Wass Albert Elvásik a veres csillag című regényének színpadi adaptációját nézem (színpadra alkalmazta: Kiss József). Míg Tánczos Csuda Mózsi életén és családja sorsán átmasírozik a történelem – lássuk be, Tamási Áron Ábelje iskolát teremtett, és a robinzonád mintájára ideje lenne megalkotni az ábeliáda fogalmát és irodalmi kategóriáját is –, egy kissé morfondírozok.

Min is? Egy nem túl PC gondolaton. Az a gond, hogy sok itt a román. Ne ijedjen meg senki, nem mentünk vissza időgéppel a 2000-es évek nemzeti radikális fórumaira, 2024 van, de lehetne bármennyi, az élet, a létezés törvényei maradnak azok, amik. (Amúgy ezt az egész gyűlöletbeszéd témakört főként azért rühellem, mert az élhető valósággal megy szembe. Egy élhető világban azt büntetjük, ami megsérti a Btk.-t és a Ptk.-t. Nem pedig érzéseket. Hogy ki kit szeret, meg utál, az kizárólag rá tartozik. Mózsinak se az volt a baja, hogy a román párttitkár nem szereti vagy csúnyát gondol. Az volt a baja, hogy elveszik a földjét, mocsarat csapolni viszik, és agyonverik a barátait. Ha a román pusztán csak felhúzza az orrát vagy arrébb ül a buszon, ennyit mondott volna: „Az az ő dolga.”)

Ismerjük jól a progresszív vagy liberális álláspontot (nem tudom, most hogy nevezik magukat épp, nem haladok kellőképpen a korral), hogy az eltérő kultúra, az eltérő identitás, a másság jó. Az érték. Ha a migráció veszélyeiről beszél az ember, akkor az álláspont a „mi baj lehet belőle?”. És ha te az idegenség térfoglalása ellen fellépsz, gyűlölködsz. Ám amikor a történelmi Magyarország szétdarabolása kerül szóba, irányt, nézőpontot váltanak, s elkezdenek bólogatni, hogy „jogos volt, hisz sok volt már az idegen”.

Nincsenek spirituális vákuumok. Ahogy kulturális meg etnikai vákuumok se. Az élet mindent kitölt, ezért ha fenn akarsz maradni, ne hagyj lyukakat, és ha vannak, ne engedd őket mással betömni. Legalább ennyit tanuljunk meg Tánczos Csuda Mózes életéből s a fajtája – a fajtánk – keservéből.

Korábban írtuk