Hirdetés

Nincs abban semmi meglepő, ha a közvélemény-kutatók ezekben a hetekben a szokásosnál is nagyobb szórással mérik a honi pártok támogatottságát. Fölbolydult a közélet, új szereplő lépett a színpadra, százezres nagyságrendű átrendeződést hozva magával. A nagy kavargás mögött azonban stabilitás rejtőzik: a kormánypártok szavazói, túllépve az elmúlt két év megpróbáltatásain, gyakorlatilag változatlan tömegben tartanak ki a választott pártszövetségük mellett, az ellenzéki térfélen viszont égszakadás-földindulás jelei mutatkoznak. Az új párt hetek alatt átvette a vezetést, mellette két, legföljebb három ellenzéki erőnek marad esélye, hogy egyáltalán átvigye az ötszázalékos küszöböt.

Ilyen rövid idő alatt ekkora átalakulás magyarázatra szorul. Ezt a magyarázatot meg is találhatjuk, csak azt kell megvizsgálnunk, miért dönt a választó az egyik vagy a másik párt mellett. Nos, a lényeg röviden: a kormánypártok támogatói VALAMIRE szavaznak, az ellenzékieké VALAMI ELLEN.

Ez az a csapda, amibe az elmúlt bő évtizedben az ellenzéki politikusok a velük rokonszenvező sajtóval megtámogatva belekormányozták a saját táborukat. A szavazóikat a különböző összefogásokkal arra szocializálták, hogy bármely pártot támogassanak, ha az a Fidesszel szemben áll. Az eredetileg különböző világlátású ellenzéki csoportosulások felhagytak a sokféle IGEN hangoztatásával, és közös többszörösnek a NEM-et választották. A szavazóik mára ezt el is fogadták. Csakhogy így a körükből kikopott a pártlojalitás, fenntartás nélkül oda sereglenek, ahol jobb esélyt remélnek a NEM érvényesítésére, a kormánybuktatásra.

Ez a magyarázata annak, hogy egy politikai szempontból súlytalan, erkölcsi szempontból elfogadhatatlan ember a vásárolt pártjával az ellenzéki pártoktól pár hét alatt milliós szavazótábort tudott rabolni azzal az egyetlen ígérettel, hogy megbuktatja a kormányt. Ugyanez a jelenség magyarázza, hogy a kormánykoalíció táborát legföljebb megkarcolnia sikerült, de valódi sebet ejteni rajta nem lesz képes.

Korábban írtuk