Hirdetés

2014-ben Tusnádfürdőn említette Orbán Viktor először az illiberális demokrácia fogalmát. Az egész világsajtót bejárta a tus­vá­nyosi beszéd. Úgy érezte a liberális mainstream média, hogy végre bebizonyosodott, amit mindig is gondoltak a magyar miniszterelnökről és a magyar kormányról: valójában autoriter rezsim épül az egyik közép-európai uniós tagállamban. Ahogy most, úgy akkor sem értették, hogy mit gondol a magyar kormányfő, amikor illiberális államról beszél.

A második világháború utáni nyugati világban ugyanis a liberális jelző egybeforrt a demokráciával. Egy mai nyugati politikus számára – legyen papíron akár jobb-, akár baloldali – ha demokrata, következésképpen egy állam berendezkedése kizárólag liberális lehet. Egy józan magyar jobboldali számára ugyanúgy érthetetlen lehet a fenti jelzős szerkezet, ahogy egy nyugati számára érthetetlen az illiberális demokrácia magyar szájból. Itt el is érkeztünk a félreértés gyökeréhez, ami pedig egy szemantikai probléma. A liberal democracy, vagyis a liberális demokrácia a világháború utáni Európában egyet jelent(ett) azzal, hogy négy-öt évente a választópolgárok általános, egyenlő, titkos és közvetlen választójoga alapján választásokat tartanak, ez a rendszer pedig kiegészül azzal, hogy bizonyos alapvető jogokat alkotmányban garantálnak. A teljesség igénye nélkül ilyen a fentiekben említett választójog, férfiak és nők egyenjogúsága, gyülekezési szabadság, sajtószabadság, a magántulajdon szentsége és így tovább. Az utóbbi – hiányos – felsorolás jelenti tőlünk nyugatra azt, hogy az adott demokrácia egyúttal liberális is, vagyis hogy az alapvető szabadságjogok minden polgár számára garantálva vannak.

Bizonyára feltűnt a kedves olvasónak, hogy az említett alapjogok a korábbi, rendszerváltoztatáskor átdolgozott – eredetileg kommunista – alkotmányban, illetve az új, 2011-ben elfogadott Alaptörvényben is hiánytalanul szerepelnek. Nemcsak szerepelnek, hanem minden magyart, illetve legálisan Magyarországon tartózkodó személyt maradéktalanul megilletnek. Akkor mégis miért lehet az, hogy ma az EU- és NATO-tag Magyarországon egy valóban illiberális rendszer épül, amelyben minden szabadságjog és EU-s, illetve egyéb nemzetközi szerződésből fakadó emberi jogi kötelezettség százszázalékosan garantált? A válasz egyszerű és a korábbiakban felvetett szemantikai probléma környékén keresendő. Magyarországon a liberális jelzőnek teljesen más jelentése van, mint Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában. Nálunk a liberális szó a rendszerváltást követő két évtizedben eggyé vált azzal az SZDSZ-szel, amelyik magyarok millióit verte át, majd taszította a tönk szélére, innen ered a meglehetősen negatív konnotáció. Mégiscsak az SZDSZ volt az a rendszerváltó párt, amelyik harcos antikommunistaként az 1989–90-es önmagát és választóit, támogatóit elárulta két évvel később, amikor a Demokratikus Charta mozgalom keretében kiengedte az MSZ(M)P-t a karanténból. Már akkor lehetett látni, hogy ennek a 92-es barátkozásnak nyilvánvalóan koalíciós szerelem lesz a vége.

Tulajdonképpen nem történt nagy meglepetés, az SZDSZ főideológusai sosem bírták mély undor nélkül elviselni a nemzeti gondolatot. Nem voltak hajlandók elfogadni, hogy a nemzeti önrendelkezés 1944-es megszakadása előtti időszakban igenis voltak olyan korszakok a magyar történelemben, amikhez az újraalakult szabad Magyarországon érdemes lett volna visszanyúlni. Magyarországon a liberálisokat mindig csak a modernitás és a jövő érdekelte, elvetették a magyar államiság kontinuitását, nem érdekelte őket, hogy a kommunisták – illetve előttük a nyilasok – 45 éven keresztül felfüggesztették azt, ami addig organikusan fejlődött. A magyarországi liberális elit ráadásul nem liberális, hanem haladó, más szóval progresszív, ezért találtak egymásra véglegesen a posztkommunistákkal 1994-ben. A liberalizmus nem kizárólag azt jelentette egy SZDSZ-es számára, hogy fontosnak tartja a piacgazdaságot, az alkotmányban garantált szabadságjogokat, az ország függetlenségét, hanem a frankfurti, lukácsista iskola ideológusai által erőltetett identitáspolitikát, társadalmi mérnökösködést, a nemzeti hagyomány meghaladását.

Eddig csak absztrakt szinten beszéltünk arról, amit a liberálisok Magyarországon képviseltek, képviselnek. De nyilván annak, hogy ma a magyarok többsége számára a liberális jelző szitokszóvá vált, vannak gyakorlati okai is. Ezek a gyakorlati okok azonban a fentiekben említett progresszív, baloldali identitáspolitikai erőlködésekből fakadnak. Az SZDSZ volt az első párt Magyarországon, amelyik szégyentelenül szembeállította a várost a vidékkel, emlékezzünk csak a 90-es évek elején hangoztatott liberális lózungra: „SZDSZ vagy Mucsa!” vagy arra az arroganciára, amit már 90-ben kiírtak a plakátjaikra Rajk László, Pető Iván és Magyar Bálint fotója mellé: „Tudjuk! Merjük! Tesszük!” Persze, kizárólag ők. Hárman. Senki más. Rajtuk kívül mindenki hülye ebben az országban.

Aztán a magyarok többsége számára teljesen életidegen drogozáspárti álláspont sem tartozott azok közé a politikai üzenetek közé, amelyek itthon a többség számára fogyaszthatók lettek volna. Kormányzásuk „csúcspontján” pedig a posztkommunistákkal karöltve rárontottak saját nemzetükre, a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazáson a nemzet közjogi egyesítése ellen kampányoltak – erre a magatartásra a történet- és a jogtudománynak is van egy nagyon pontos definíciója. Mindezek tetejébe a 90-es évek végétől folyamatosan erőltették a homoszexuálisok házasságát, sőt egyik főideológusuk, a korábban a sorosista Helsinki Bizottságot vezető Kőszeg Ferenc nem is olyan régen arról értekezett, hogy nemcsak LMBTQXY-házasságra lenne szükség, hanem itt az idő a poligámiára – és akkor csodálkoznak, hogy kiszavazták őket mindenhonnan.

Nyilván sok mindent lehetne még a magyar liberálisok fejére olvasni, de a cikk terjedelme ezt nem engedi, elégedjünk meg azzal, hogy ami 1990–2010 között történt és rossz volt, arról vagy közvetlenül az SZDSZ tehetett, vagy köze volt hozzá. Persze az SZDSZ nem szűnt meg, csak átalakult, most éppen Momentum, DK, MSZP, néha LMP és Jobbik néven folytat hol Brüsszelben, hol máshol nemzetellenes tevékenységet. Talán ezzel el is érkeztünk oda, hogy miért nem kelendő ma Magyarországon a liberális jelző, mert amikor Magyarországon liberális volt a demokrácia, az azt jelentette, hogy a liberálisok benne vannak a kormányban, semmi többet.

Ezzel szemben az illiberális demokrácia pusztán annyit jelent, hogy a normalitás uralkodik. Olyan pártoknak van országgyűlési többsége, amelyek számára fontos a nemzeti szuverenitás, az, hogy a család olyan intézmény, amely egy férfiból, egy nőből és jó estben több gyerekből áll, a határon túli magyarok pedig nem lesajnált kirekesztettek, hanem a nemzet részei. És ami a legfontosabb, hogy nem brüsszeli érdeket képviselnek Budapesten, hanem magyar érdekeket képviselnek Brüsszelben és világszerte.

A szerző az Alapjogokért Közpon kutatási igazgatója.