Ingyen van
A hóesés mindig megbénítja a várost. Ez olyan dolog, amit nem láthatunk előre. Ha beköszönt a tél, a meglepetés erejével robban, bár a fehér karácsony már ritkább, no, de nem panaszkodom, mert ez sikamlós téma, és a rasszizmustól elhatárolódom.
De nem is ez a lényeg.
Ha már azt mondják, áll a forgalom, az ember sétál egyet. Mert hát az egészséges. Magam is sétáltam egyet a közeli kis térre, hol a templom mellett áll egy zöld könyves doboz.
Gyakran járok arra. Van ebben valami titkos kis ínyenckedés. Apró kis bűnözés. Mindig, ha közeledek a téren, elhaladok a padok és a szökőkút mellett, látom, hogy pár ember csoportosul a zöld monstrum körül, mint csirkék az etetővályúnál. Turkálnak, kóstolgatnak. Egy kéz benyúl, kivesz valamit, egy másik visszatesz, némi lökdösődés, ahogy kell, ha érdekek ütköznek. Én meg közben gyorsítom a lépteimet, s magamban morgom: „Hé, tűnés a zsákmányom mellől. Az mind az enyém!”
Igen, azt mondtam, apró kis bűn, mert ezt piacon, krumpli és hagyma témakörben el nem viselném. El nem viselném, hogy turkáljak tárgyak közt, hozzám érjenek vállal, felvegyem azt, mit más az előbb dobott el.
Na, de ez más! Ez kultúra. Ez szellem. Ez valami magasabb szféra, amiért áldozatot kell hozni, le kell ereszkedni, le kell menni kutyába, még akkor is, ha az értéke pár száz forint.
Most is így volt. Haladtam a doboz felé, két ember matat, de már mennek is el, egyik kezében valami nagy, barna könyv, remélem, nem olyan, ami nekem is kellene, mert ha igen, hát legyen átkozott. Nézem a maradékot, hát nem egy nagy zsákmány, ami érdekes, az megvan, a többi zúzdába való.
De nem ez bosszant. A cipő. Igen, ott egy pár cipő. Koszlott, kitaposott, valami jótét lélek idehordta, hogy a rászorulók majd megleljék. Mert ő nem dobja ki. Mert ő jó. Mert a könyvekben ott, ami ki van téve, a lényeg az ingyen. Nem a szellem játéka. Nem a művészet. Kérünk még ételmaradékot és lukas zoknit is. Esetleg ki lehetne írni: Hajléktalanszálló. Hogy kultúrember a közelébe ne menjen soha.
