Tartuffe, Harpagon, Sganarelle, a mizantróp. Moliére vígjátékalakjainak a mintájára nevezem el ezt a szisszenetet – az ellenzéki politikusokról, az ellenzéki pártokról szólva. Azért, mert október 23. fájdalmasan szép nemzeti ünnepét már megint hétköznapi alkalmi demonstrációvá alacsonyították.

Hirdetés

Minden nemzet közösségének az életében vannak szent napok. Nem csak a karácsony, a húsvét vagy a pünkösd. 1848 mindannyiunk ünnepe, s nem holmi alkalmi pártocskáké. Október 6. a gyászé. Október 23. a győzelemé, az ország és a világ szabadságáé. November 4. a befelé forduló nemzetsiratásé. Ezeknek a szent megemlékezéseknek a hátterében, a tartalmában, mélységeiben emberek millióit sújtó tragédiák vagy féktelen, fölszabadult örömök rejlenek. Sorsok, szenvedések, pusztulások, megaláztatások, meggyalázások. Vagy megszabadulások mindenféle nyomorúságoktól.

Ezekkel az alkalmakkal ízléstelenség évről évre visszaélni, szórakozgatni. Gusztustalan dolog apropónak tekinteni őket, valami szűk csoport, alkalmi ügy koszos oltárán föláldozni méltóságukat. Különösképpen súlyos illetlenség az utódok oktalankodása. Azoké, akik akkor még halvány erotikus gondolatok sem voltak apjuk megfelelő testrészében.

Hatvannégy esztendeje minden október 23-án emlékezem orvostanhallgató barátom holttestére, amint az első nap estéjén ott feküdt a Múzeum-kert kerítése mellett saját vértócsájában. Csepelen a Szent Imre tér és a Tanácsház utca sarkán fekvő negyedéves egyetemista lány csontfehér arcára, mert egy cseppig kifolyt belőle a vére. De eszembe jut a Nagykörúton kalimpáló lábú, lámpavasra fölakasztott ember is, mert árulkodó vadonatúj sárga cipőt viselt, a sebtiben civilbe öltöztetett ávéhások ismertetőjelét.

Korábban írtuk

Egyszóval. Ezek az ünnepek nekünk, akik megéltük őket testközelben, fájdalmas, de egyben magasztos emlékek is. Szent napok. A szabadság és a gyász fennkölt pillanatai. És akkor jön itt nekünk ez a fontoskodó Hadházy meg a siratóasszony-arcú Szél Bernadett, és méltatlankodik, hogy fene sem ment utánuk a Kunigunda utcába, mert őhelyettük az „M7-es dugóját választották” (ami mellesleg jó ízlésre vall). De ugyanígy lehangoltak a színinövendék dugványok és palánták is. Jómódú családok gyermekei lehetnek hála istennek, mert immáron két hónapja hülyőkézgetnek vicces maszkokban ahelyett, hogy tanulnának. (De hadd csinálják.) Nem is sejtik, hogy hatvannégy évvel ezelőtt hozzájuk hasonló fiatalok a bőrüket vitték a vásárra nemes célokért, életük kockáztatásával. Benzines palackokat dobáltak orosz tankokra, a vasszörnyek utasai pedig lángolva kapaszkodtak ki a vaskoporsókból az úttestre, és jajgatva csecsemőméretűre égtek, zsugorodtak. Az Üllői úton.

Az ellenzéki pártok nem jó ízlésük miatt, hanem rosszkedvükben nem követték Hadházyt. Megsértődtek rá, mert leleplezte jellemtelenségüket. A hatalomért még az ördöggel is szövetkeznének, ördög helyett ezúttal egy antiszemita gaz­embert emeltek piedesztálra Gyurcsány vezényletével, és ezt az állatorvos a pofájukba vágta. Szó nélkül lenyelték kedvencük zsidóellenességét, a piti politikai haszon érdekében.

Talán meglepő, de tudomásul vettem a színészpalánták makacs negációját. A mellettük hápogó, művészetükből kivénhedt satrafák izgágoncsága azonban már „unheimlich” volt. Október 23-án senki ellenzéki nem azt adta elő, amit illett volna. Ám a tudatlanság nem mentség sem az ízléstelenségre, sem az oktalanságra.