Izrael: egy korszak vége?

Izrael nehéz két éven van túl – belpolitikai értelemben is –, és ki tudja, stabilizálódik-e a helyzet a közeljövőben.

Az azonban egészen biztos, hogy tizenkét év után először mutatkozik komoly esély Benjamin Netanjahu távozására a miniszterelnöki székből.

Az ország megosztottsága miatt az elmúlt két évben négy parlamenti választást is kellett tartani, a legutóbbira idén márciusban került sor.

Kezdetben még úgy tűnhetett, hogy a voksolás a hivatalban lévő miniszterelnök győzelmét hozza – az exit poll közvélemény-kutatások ugyanis azt mutatták, ha szűkösen is, de meglesz a Netanjahu által vezetett Likud és a vele szövetséges jobboldali pártok többsége. Végül azonban nem ez történt, a regnáló miniszterelnök vetélytársai a múlt héten bejelentették: elegendő szavazatuk van a kneszetben a kormányalakításhoz.

Netanjahu politikai öröksége

Benjamin Netanjahu helyét a történelemben nem lehet elvitatni, mint ahogy 12 éves kormányzásának sikereit sem. Miniszterelnöksége alatt – mely a leghosszabb hazája történelmében, és már ezáltal a tankönyvek oldalaira kívánkozik – Izraelnek politikai stabilitást hozott, az ország jelentős gazdasági fejlődésen ment át, a zsidó állam számára oly fontos biztonságpolitikai területen pedig várakozásokon felüli sikereket ért el, nem utolsósorban kimondottan jó kapcsolatának köszönhetően Donald Trump volt amerikai elnökkel. Az Ábrahám-megállapodások keretében, az USA közvetítésével normalizálódott a viszony Izrael és az Egyesült Arab Emírségek között. Ez volt az első olyan alkalom az 1994-es Jordániával kötött szerződés óta, hogy az arab világ egy állama hivatalosan békét kössön Izraellel, és működőképes gazdasági, politikai és kulturális viszonyrendszer létrehozásáról döntöttek. Részben a fenti megállapodáshoz csatlakozva, részben más külpolitikai fejlemények következtében 2020-ban további három arab vagy muszlim ország rendezte viszonyát a zsidó állammal: Szudán, Bahrein és Marokkó. Emellett az elmúlt két évben nyílt tárgyalások folynak Izrael és a térség első számú szunnita nagyhatalma, Szaúd-Arábia között.

A biztonságpolitika terén mindenképpen Netanjahu sikereként említendő az, ahogy a szíriai válság Izraelt érintő vonatkozásait kezelte. A Szíriában dúló politikai és vallási alapú polgárháború az elmúlt évtized vitathatatlanul legnagyobb kihívása minden régiós ország számára. Azonban a válság következményeit Izrael szempontjából sikerült a minimálisra csökkenteni. Ehhez nem pusztán rátermett diplomáciai manőverezésre volt szükség, de időben megtett merész katonai lépésekre is. Netanjahu a 2015-ös orosz beavatkozás pillanatában jól érzékelte, hogy a Kreml által nyújtott támogatás a szíriai rezsim számára kardinális változást fog hozni a háború menetében, ebből következően folyamatosan egyeztetett Vlagyimir Putyinnal. Mindez nem pusztán ahhoz járult hozzá, hogy megerősödjön az (egyébként hagyományosan jó) orosz–izraeli viszony, de megőrizte a zsidó állam szabad mozgásterét a Szíriában orosz szövetségesként tevékenykedő Hezbollah ellen is – amely síita szervezet nyíltan fenyeget a zsidó állam elpusztításával.

Netanjahu sikereinek felsorolásából nem maradhat ki – sőt aláhúzandó – a koronavírus felett aratott izraeli győzelem. Amennyiben eltekintünk az olyan egészen apró országoktól és tengeren túli területektől, mint San Marino vagy Gibraltár, vitán felül a zsidó állam teljesített legjobban az egész világon az oltás terén. A vakcinációt tavaly december 19-én kezdték, és a márciusi választások idején már az izraeli állampolgárok fele megkapta legalább az első adagot. Ennek megfelelően májusra a fertőzési rátát és a halálozást sikerült a nulla közelébe szorítani.

A választási vereség okai

Mindezek után felmerülhet a kérdés, hogyan veszíthetett választást a Benjamin Netanjahu által vezetett jobboldali pártszövetség? A válasz erre a kérdésre három tényező megértésén át vezet.

Távolról sem páratlan eset a történelemben, hogy egy vezető politikai vereséget szenvedjen röviddel egy jelentős siker után. Mindez csupán azt jelenti, hogy a nemzeti megpróbáltatások egy ideig azután is nyomot hagynak a választók hangulatán, amikor azokat már jó vezetéssel, közös áldozatok árán legyűrték. A koronavírus-járvány Izraelben is – mint a világ számtalan országában – súlyos nehézségeket hozott a mindennapokban. Ma már tudjuk, hogy márciusra Izrael győzelmet aratott a kór felett, de a zsidó állam lakosai ekkor még aligha lélegeztek fel.

El nem hanyagolható tényező, hogy Benjamin Netanjahu ellen komoly korrupciós eljárás folyik 2018 óta. Az izraeli rendőrség vesztegetés gyanújával javasolt vádemelést a miniszterelnök és felesége ellen. A bírósági tárgyalás jelenleg is zajlik. Az izraeli igazságszolgáltatás minden bizonnyal az ügy végére fog járni, azt azonban le kell szögeznünk, hogy a vád körül olyan politikai hecckampány alakult ki, amely jelentősen megnehezítette az izraeli kormányfő dolgát.

A politikában eltöltött hosszú évek alatt Benjamin Netanjahu fontos szövetségeseket veszített. Az elmúlt két év választásai során rendre jobboldali pártok kerültek királycsináló pozícióba. Ezt a szerepet vagy a Jiszrael Beiteinu (Izrael az Otthonunk) vagy a Jamina (Jobbra!) töltötte be. Ezen pártok vezetőivel, Avig­dor Libermannal, illetve Naftali Benettel Netanjahu korábban sikeresen tudott együttműködni, azonban e három karizmatikus politikus konoksága, eltökéltsége okán a politikai szövetség idővel személyes vetélkedéssé vált.

Hova tovább, Izrael?

A jelek szerint – a kneszet bizalmi szavazására lapzártánk után kerül sor – Izrael következő miniszterelnökét Naftali Benetnek fogják hívni. Benet világnézete alapján Netanjahutól jobbra helyezkedik el a zsidó állam politikai palettáján. A képet azonban árnyalja, hogy az őt támogató pártszövetség igencsak sokszínűre sikeredett. A leendő kormánykoalíció erői között nemcsak a hagyományos baloldalt és a posztmodern progresszió képviselőit találjuk meg, hanem az izraeli arabok egyik pártját is, ami az elmúlt hónap izraeli–palesztin konfliktusának tükrében minimum csökkentheti a jövendő koalíció legitimitását.

Ráadásul Benet nem a választási eredménye miatt kerül a miniszterelnöki székbe – pártja mindössze hat százalékot kapott –, hanem azért, mert elvitathatatlan politikai tehetsége révén királycsináló szerepbe pozicionálta magát. A beiktatásra váró szövetség nyolc pártból áll, mely gyakorlatilag a politikai színskála egészét lefedi. Úgy tűnik tehát, hogy a koalíció megalkotásának elsődleges – ha nem egyetlen – célja Benjamin Netanjahu leváltása, és a nyolcpárti szövetség hosszú távon aligha tud közös célok alapján együttműködni. Ennek tükrében világos, hogy mindez a lehetetlenségig meg fogja nehezíteni a kormányzást, és nem számíthatunk másra, mint egy újabb általános választásra a közeljövőben.

Hazánk és Izrael (jelenleg kiemelkedően jó) viszonya vélhetően nem fog lényegesen romlani, még annak ellenére sem, hogy a magyar miniszterelnök és a távozó izraeli kormányfő között közismerten jó munkakapcsolat alakult ki. Nincs okunk ugyanis kételkedni abban, hogy a markánsan jobboldali Naftali Benet és Orbán Viktor megtalálják majd a közös hangot.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője