Jaffa

Rég láttam a Gézát, amibe belejátszik a rekkenő hőség is – ilyen kutya időben csak az kóborol a pesti aszfalton, aki bolond, vagy a parkoló autókra aggatja rá a büntetőcédulákat –, épp ezért nem is bosszankodtam, amikor megláttam alakját a buszmegállóban. De volt rajta valami különös.

Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy mi a zavaró. A feje, a fülei, a mozdulat, ahogy időnként a szemöldökéhez kap és vakar, ugyanaz, mint az elmúlt évtizedekben, de valami nem illett a képbe.

Mint amikor az ember lát egy gusztusos marhapörköltet, és ott éktelenkedik a tányéron a vöröslő szaft közepén egy pamacs tejszínhab.

Igen. A nadrág!

Géza nadrágjának a térdén terjedelmes szakadás látszott. De nem az a fajta tisztességes, erkölcsös szakadás, amit az elvégzett munka okoz egy ruhadarabon, még csak nem is a becsületes, férfihoz illő trehány hanyagság, hanem az a fajta mű, álságos és modernitást szimbolizáló, előregyártott bolti.

Atyaég! A Géza fiatalost játszik. Küzd a boomerség ellen. Egy pillanatra összerázkódtam, majd hozzáléptem.

Feltűnő örömmel üdvözölt, váltottunk pár szót az időjárásról, ami emberemlékezet óta férfiak közt szokás abban az esetben, ha semmi mondanivalójuk nincs egymásnak, de évtizedek óta ismerik egymást, majd Géza a következőt mondta: „Szétadom.”

Gonosz fény villant a szememben.

– Ez már ciki – néztem a szemébe. – Ezt ne mondja semmiképp! Ez nem mai, nem fiatalos és nem menő.

Láttam, hogy megijed.

– Nem az? Miért? És mit kell helyette?

– Jaffa! Az most a trendi. Azt kell mondani, hogy jaffa. Tudom – tettem a vállára a kezem –, ennek semmi értelme, és baromságnak tűnik, de csak annak, aki nem érzi a kort. A kor lüktetését. Maga szerint az mitől volt más, hogy kafa? Emlékszik a kafára, barátom? És a kasa? Ugye, milyen hülyeség? Vagy mondhatnám azt is, hogy kicsit hülyeség? Emlékszik a 90-es évekre? Kicsit jön a busz? Kicsit lejárt a szétadom?

Befutott a járat. Géza töprengve felszállt, s láttam, a szája mozog. Ha ezt tolni kezdi, vagy kiröhögik, vagy trendet alapít.