Az egyik mémen röhögök. A Bidé ül valahol, néz maga elé és mond valamit. Amiből levehető, hogy nincs már otthon a fejében. Igen, ez a szenilitással poénkodás, ami kicsit aljas, ha az ember édesapjáról van szó, de hát a Brezsnyev meg a Bidé, az más. Az vesse rám az első követ, aki ezt kihagyja. De nem is ez a lényeg, hanem a név. Ez a kedvencem a mai politikai élet gúny- vagy ragadványnevei közül. A Bidé. (Röhögök.) Imádom a hangulatát. Forgatom a számban. Van valami angol benne. Valami angol humor. Ha jó színész játssza, akkor Monty Python, ha gyengébb, akkor Benny Hill. Hallom John Cleese hangján, és azzal a mimikával: Bidé úr, sőt: lord Bidé.

Hirdetés

Eh, megint röhögök. A kávé kifröccsent, rá a klaviatúrára. Most törölgethetem fel.

Ez a legjobb, esküszöm. Mert ott van az, hogy Maki Zay. Az kevésbé tetszik. Nem is használom szívesen. Pedig a face­bookos köreimben népszerű, tolja apraja-nagyja, de én kerülöm. Az ember legyen igényes, még az olcsó poénok terén is. Előbb csak a gyenge, olcsóbb poénokat kezdi használni, aztán hetente borotválkozik, majd a profilképét szivárványosra állítja, és ételt visz egy afgán határsértőnek. Észnél kell lenni és útját állni a folyamatoknak, amíg lehet. „Maki Zay.” Ha hallom, beugrik a Sas-kabaré hangulata. Vagy a Szeszélyes évszakok. Bár az még egy fokkal jobb volt, ott néha jó színészek ripacskodtak. Néha néztem, kár értük. Maki Zay. Hm. Félrehallásos is. A pisi-kaki poénokat meg csak akkor élvezi az ember, ha már annyira rosszak. Kik is vannak még? Kamugeri. Hát, nem tudom. Nincs meg benne a kellő íz, a kellő ínyencség. Nem adja meg azt az érzetet. Bár vannak félreértések is. Évekig azt hittem, a Bangóné, az maga a gúnynév, aztán kiderül, hogy az neki az igazi neve. De hát minek ragadványnév, ha valakinek a saját neve is visszaadja az ő leglényegét? Mellesleg azt rebesgetik, Bangóné nem MSZP-s most már. Teljesen ledöbbentem. Azt tudtam, hogy a Bangóné létezik, na de hogy az MSZP is!

Korábban írtuk