Jobb jövő
Egy hír az előző hétvégéről: „A német rendőrség közölte, hogy két rendőr, egy férfi és egy nő, akik a szélsőjobboldali AfD politikusát kísérték a párt kongresszusára, súlyosan megsérült, amikor baloldali tüntetők fejbe rúgták őket.” Ebben a hírben benne rejlik mindaz a hamisság és agresszivitás, amellyel a magukat baloldalinak nevező politikai erők a jobboldali törekvésekkel szemben évtizedek óta föllépnek.
Szélsőjobboldali. Ez az a kulcsszó, amellyel az európai baloldal a sajtó, az egyetemi és a művészvilág segítségével konzervatív ellenfeleit lejáratni igyekszik. Nem is eredménytelenül, hiszen az emberek természetes módon idegenkednek minden szélsőségtől, hajlamosak visszariadni a rájuk szavazástól. A szélsőjobboldaliság bélyegét ragasztják a francia Nemzeti Tömörülésre, a holland Wilders Szabadságpártjára, a spanyol Vox pártra, pláne a német AfD-re. Ezek mind tömegek támogatását élvező vagy éppen választásokat nyerő formációk, a szavazatarányuk mégsem mindig tükrözi a valós támogatottságukat. A választók ugyanis még akkor is hajlamosak visszariadni a rájuk szavazástól, ha amúgy egyetértenének a programjukkal.
Szélsőséges politikusok persze valóban vannak, mint például a kommunisták – botrány, hogy ilyen néven még létezhet bejegyzett párt Európában –, de a választók többnyire kellően józanok ahhoz, hogy jelentős támogatást ne adjanak nekik. Azok a sikeres erők viszont, amelyekkel szemben a balliberális oldal a szélsőségesség furkósbotját forgatja, természetesen nem ilyenek. Igaz, nem is félnek a valóságról beszélni és megtörni a baloldal által fölállított tabukat. A kérdés egyre inkább az, hogy a választók, legyőzve a baloldal által gerjesztett félelmeiket, merik-e szavazatokban kifejezni az egyetértésüket.
A jelek arra utalnak, hogy egyre inkább merik. Franciaországban az első fordulóban példátlanul nagy győzelmet aratott a jobboldal, Bécsben pedig osztrák, cseh és magyar részvétellel megalakult a „bátrak koalíciója”. Európában megkezdődött a jobb jövő.