A miniszterelnök behúzta a függönyöket, és hívatta a várakozó rendőrkapitányt, aki a sötét szobában levette fejéről a maszkot, amivel eddig a Pa-dö-dö együttesnek álcázta magát. – Üljön le! – intett kegyesen a kormányfő. – Ne oda, az a dohányzóasztal. Kaphat kávét is, a titkárnő hoz mindjárt cukrot. Hányat? – Ha hányat, akkor nem kérek. – Nem muszáj, mi nem szoktunk erőszakoskodni. Térjünk a tárgyra! Holnap nyilvánosságra hozom az őszödi beszédemet. Ebből bizonyára lesz egy kis balhé. – Megakadályozzuk! – szorította ökölbe a kezét a kapitány, és hűséges tekintetet vetett a főnökre. – Sőt! Inkább igyekezzen eszkalálni a zavargásokat. Az sem baj, ha vér folyik. Legjobb volna néhány halott rendőr. – Biztos?

– Holtbiztos. Ez jó alkalmat teremt a jobboldallal való leszámolásra. Ha kellően felhecceltük a rendőröket és a lakosságot a csőcselék ellen, rendezünk némi hajtóvadászatot. Nem kell nézni, hová ütnek, mi megvédjük magát. – Engem is ütni fognak? – Képletesen értem. Október 23-án teljes körű megemlékezést tartunk az ötven évvel ezelőtti sajnálatos események apropóján. Könnygáz, gumibot, lövések, lovasroham, Molotov-koktél. Ha elfogy a benzin, a Deák téren tankolhatnak. Ha túl nagy a felháborodás, és a közvélemény esetleg pampog, akkor ön hirtelen benyújtja a nyugdíjazási kérelmét. Ettől az ellenzék győztesnek hiszi magát, mire mi nem fogadjuk el a kérelmet… – És tovább szolgálok… – Sőt! Kitüntetjük. – A tüntetést hagyjuk… – Dehogy! A tüntetést sosem hagyjuk! – Vigyenek esetleg az embereim magukkal viperát? – mosolygott lelkesen a kapitány, mert kezdte érteni a gondolatmenetet. – Vigyenek. De aztán később tagadja le. Képes lesz erre? – Mire? – Letagadni a viperát. – Mi az a vipera? A miniszterelnök elégedetten állt fel, és megveregette a kapitány széles vállát. – Maga az ideális beosztott! Bár minden köztisztviselőnek ennyi esze lenne!