Az utóbbi időben a Magyar családban egyre feszültebbé vált a hangulat. A szemüveges nagyfiú – már kiszkorában is sok bajt okozott minősíthetetlen magatartásával – durván rátámadt az apára ebéd után. „Nekem te nem vagy az apám, ezentúl én leszek a családfő, mert okosabb, szebb és nagyobb vagyok nálad!” Míg magyarázott, a szemben lévő tükörben elégedett mosolylyal figyelte széles gesztusait. A lány sértett gőggel ült, nem nézett a többiekre, fejét felszegte, úgy mondta, a plafon felé: „Majd én eltartom a családot az ösztöndíjamból. Csak én vagyok alkalmas apának.” A harmadik, az örökbefogadott gyerek az asztal alatt rugdosta a többieket. Őt egyáltalán nem érdekelte, mi lesz a családdal. „Mindenki törődjön a saját dolgával. Ha akarok, akkor cigizek, vagy bömböltetem a magnót, ne merjen a papa rám szólni, mert szólok a gyámügynek, hogy azért bánt, mert árva vagyok.”

A papa végtelen türelemmel hallgatta őket, csak homlokán mélyültek el egyre jobban a ráncok. – Gyerekek, hát hiába magyarázom nektek évek óta, milyen fontos az összefogás, a szeretet, a közös célok… – Csak a pénz számít! – legyintett pimasz grimasszal a szemüveges. – Én összefoglaltam nyolc pontban, mi változzon meg a családban! – mondta a lány. – Amíg ezt nem fogadja el a papa, még mosogatni sem vagyok hajlandó. – Én állami gondozásban nőttem fel, én nem tudom értelmezni a család fogalmát – dörmögte a harmadik. Hirtelen fentről, a mennyezet irányából dühös hang hallatszott: „Rend lesz végre Magyaréknál?!” A papa az asztalra csapott. Felállt, és elkiáltotta magát: – Most aztán már elég legyen! Mindenki fogja be a száját, és tegye azt, ami a családnak az érdeke! A három gyerek megszeppenten figyelt. A szemüveges ugyan megpróbált ellenkezni, de kapott egy hatalmas pofont, amitől észre tért. A fogadott fiú is tiltakozni próbált. Az apa rádörrent: – Neked pedig fel is út, le is út! Ha nem tetszenek a családi szabályok, menj vissza az állami gondozásba! Ezentúl rend lesz itt!