Apró Antal az állami autón hazaért a kisajátított villába. A gyerekek lelkesen ugrálták körül. „Mit hoztál, papa? Hoztál banánt?”, kérdezgették. – Most nem hoztam semmit – tárta szét a kezét. – Lehet, hogy többé már nem is tudok nektek banánt hozni.

– Nem? – pityergett Piroska. – Talán még az otthonunkból is ki kell költöznünk – folytatta drámai hangon. A gyerekek zokogtak. – Legyetek erősek! Most fasiszta csőcselék randalírozik Budapest utcáin. Azt akarják, hogy visszajöjjenek a tőkések, mindenki nyomorba jusson, és ti ne ehessetek többé se banánt, se narancsot. – De te nem hagyod, ugye, apu? – Persze, hogy nem – simogatta meg a kislány fejét. – Le fogjuk verni ezt a zavargást. Mindenkit börtönbe csukunk, akasztófára juttatunk, hogy elvegyük a kedvüket az ország békéjének feldúlásától! Képzeljétek, ezeket a gengsztereket némelyek forradalmároknak meg szabadságharcosoknak nevezik! Mintha bizony a felszabadító Vörös Hadsereg elleni terrortámadások igazolhatóak lennének! Ez az egész Nagy Imre hibája! Ő hívta az utcára az embereket, az ’53-as júniusi kormányprogrammal megteremtette a lázongások alapját. Még hogy eltörölni a kitelepítést meg a kuláklistát! Szélsőjobboldali provokáció! Most tessék, itt az eredménye. Legderekabb elvtársainkat veszély fenyegeti, s kénytelenek házak tetejéről lőni a csőcselékre. – De hiszen te is benne vagy a kormányban, papa! – Azért, hogy rajtuk tartsam a szemem. Ez pont olyan trükk, mint a Rajk-temetés volt. Az ostobákat elkábítjuk azzal, hogy már mi is jó fiúk vagyunk, megbántuk, amit tettünk, és ezentúl demokraták leszünk. – Apró Antal felkacagott. – De ez merő átverés. – Képzeld, papa – szólt szemét lesütve az apró Piroska. – Azt álmodtam, hogy a lányom férje fogja felavatni az ’56-os forradalom 50. évfordulóján a forradalom emlékművét. – Ó, az elfajzott utód! – kiáltott a feldúlt politikus. – De ez nála is csak trükk lesz – mosolygott a kislány. – Mert közben a rendőrök verni fogják a szabadságért tüntetőket. – No azért! – nyugodott meg Apró Antal.