Hosszú, vékony alak bolyongott éjféltájt a temetőben. Szája szegletében apró félmosoly jelent meg, ahogy a sápadt holdfényben elolvasta a hatalmas kőtömb feliratát: „A kommunizmusért, a népért éltek”. Céltudatosan a magányos sírhoz ment, amelyet friss vörös szegfűk, és Moldova György könyvének szalaggal átkötött példányai díszítettek. A sötét figura mélyet sóhajtott, kézfejével megtörölte homlokát, s patetikus hangon így kiáltott: – Mondd, János, te hogyan csinálnád? A kóbor szellemek ijedten rezzentek össze, ez még nekik is sok volt. A magányos sír mélyéről lassú beszédű, kicsit rekedtes férfi válaszolt: – Ügyesebben, Fletó! Mert mi is mindig hazudtunk, de évek teltek el, míg egy-egy hazugságunk kiderült. Persze, kell a sok népámítás, mert ha igazat mondanánk, minket agyonvertek volna az első gyárlátogatáson, titeket meg sose választanának meg… – Kuncogás hallatszott. – Bár lehet, hogy ezzel a többpártrendszerrel tévedtünk. Nyugodtan bevezethettük volna, úgyis mindig mi nyerünk. Hogy tetszett volna a nyugatnak a magyar demokrácia! Na, mindegy, ez a trükk már rátok maradt. A másik nagy lecke: a kölcsön, a jövő felélése. Ezt is megtanultátok. Így lehet úgy kifosztani, megalázni, tönkretenni az országot, hogy közben jól érzi magát a sok marha, és még szeret is téged. – De nem mindenki szeret! – sírta a késői látogató. – Engem sem szeretett mindenki. Én nem foglalkoztam vele. Aki nincs ellenünk, az velünk van. Csak egy valamitől kell félni. – Az Orbántól, igaz? – A lelkiismerettől. – Az meg micsoda? – Sokáig én se gondoltam, hogy létezik ilyesmi. Aztán az utolsó pillanatban szétzúzott teljesen. Amikor a halottak kikeltek a sírból, és mind vádolni kezdtek. Vigyázz, Fletó, amikor azt hiszed, már teljesen átprogramoztad mindenkinek az agyát és ura vagy a gondolatoknak, akkor lehet a legnagyobbat zuhanni! – Engem ez nem fenyeget! – Tedd, amit jónak látsz. De hidd el, bármivel is tömik a fejedet Aczél Gyuri hű tanítványai, azért nagyon pocsék itt a pokolban.