Amikor Fletó megérkezett, anyósát és feleségét mély diskurzusba merülve találta, de olyan nyilvánvalóan fáradt és elgyötört fejet vágott, hogy részvéttel kérdezték tőle:

– Mi történt, hogy nem látjuk azt az örök optimizmustól sugárzó s ettől enyhe retardált bájt kapó arcodat?

– Nem végeztem semmi hasznosat, csak bolyongtam a városban, és néztem az óriásplakátokon örök optimizmustól sugárzó, enyhe retardált bájjal terhelt arcomat…

– De hiszen ez remek elfoglaltság, hányan odaadnák a fél karjukat, ha a város tele lenne plakátozva a fejükkel!

– Ez nem ilyen egyszerű. Majd beledöglöttem a tétlenségbe, mint amikor másfél évig kormányzás helyett nem csináltunk semmit.

– Régen is volt ilyen, Ferenc – szánta meg az anyós, aki mindig őszintén rácsodálkozott, vajon fiatalocskán még csinos lányának mi tetszhetett ezen a szemüveges nyüzügén. – Kellenek a felesleges emberek, különben alig néhányan élnének a világon. Képzeld el, csak annyi volna belőlük, mint pandából vagy erszényes mókusból. Azelőtt is rengetegen végeztek értelmetlen munkát. Mondjuk a kubikus, aki három hétig ásott, talicskázott véres verejtékkel, hogy megmozgasson annyi földet, amihez egy markológépnek fél óra kell. Mit érezhetett az a katona, akit egész életében a NATO elleni harcra, olasz és osztrák hegyivadászok ellen képeztek ki, aztán hirtelen bent találta magát az Észak-atlanti Szövetségben? De tudnék azokról is mesélni, akik dialektikus materializmust tanítottak évtizedeken át, este azzal a tudattal hajtották álomra a fejüket, hogy milyen sokat dolgoztak, s aztán kiderült: az egésznek nem volt az égvilágon semmi értelme. A politikában is szükség van rátok, mert ha csupa okos, jóakaratú ember venne részt benne, akkor ugyan kit győznének le? Na, menj, hozz valami italt, hogy legalább mi a hasznodat vehessük.

Ungváry Zsolt