Hetek óta nyomaszt, amit kormányfőnk összehazudozott a német kancellárnak a Szent Koronáról. Vajon ennek nyomán miket gondolhat rólunk, magyarokról, s mit mesél odahaza?

– Ugyan már! – legyintett a feleségem. – Nem gondol semmit. Szóba se hozza, mert egyáltalán nem érdekel senkit. Én azonban nem hagytam ennyiben. Kikerestem a berlini telefonkönyvből Angela Merkel számát, és felhívtam. (A beszélgetés németül zajlott, hála a bölcsészkari lektorátuson szerzett tudásomnak.) – Kedves Frau Merkel, de örülök, hogy maga vette fel. Budapestről keresem, és szeretném pontosítani, amiket Gyurcsány mondott a Parlamentben… – Gyurcsány… Gyurcsány… – töprengett. – Jawohl, az a böszme. – Igen – helyeseltem buzgón. – A böszme. Nos, a Szent Korona nekünk, magyaroknak, egészen mást jelent… Nem pusztán a királyság szimbóluma. Ámbár az sem lenne baj. Sajnos, önt tévesen informálták. – De hiszen a miniszterelnökük mondta… – érvelt Merkel. – Az egy barom! – Igen, észrevettem – szólt diplomatikusan a kancellár. – De mégis ő a miniszterelnök! Hogyan lehet egy barom miniszterelnök? – Mert megválasztották… – És ki választotta meg? – Hát… A választópolgárok… – Önöknél demokrácia van? – Állítólag… – Egy nagy magyar férfiú szerint minden népnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Ezt az izé… Gyurcsányt… Ezt a többség választotta? – Igen – feleltem zavartan. Kínos csend következett. Azért hívtam fel, hogy javítsak az imázsunkon. Ezek után viszont nem gondolhat rólunk olyan rosszat, ami túlzás volna. – Bocsánat, hogy zavartam – köszöntem el. – Nem zavart. Önök magyarok mindig meglepik az embert. Minden jót! – Letettem a kagylót. – Ugye mondtam, hogy ne telefonálj idegen nőknek – szólt a feleségem.