Őfelsége, a pünkösdi király, kinézett száztornyú, panorámás, úszómedencés, anyósos palotájának harminchárom ablakán, s lelkesen integetett a kordon mögött gyülekezőknek. A várt éljenzés helyett azonban furcsa moraj szűrődött fel a távoli utcáról.

„Miért zúg a tömeg? – kérdezte csodálkozva. – Kívánja eskümet?” A körülálló udvaroncok, nyaloncok, bérencek és lelencek tanácstalanul néztek össze. Ugyan, ki venné komolyan Első avagy Hazugságon Kapott Fletó esküjét? Szerencséjükre hű Gergényi Péter készen állt a válasszal: „A nép, uram király, csendes, mint a halál, csupán a menny dörög.” Szociálisan Érzékeny Fletó azonban jobban hitt a fülének, mint kipróbált fegyverhordozójának, és méltatlankodva felcsattant: – Hát nekem se könnyű! Össze kellett költöztetnem a két anyakirálynőt, mert drága jó szülőm vidéki veremlakásában nem győzte számlálni a tűzön elhamvadt fahasábokat! Mondd meg nekem, Ildikó, ki mindig mindenre tudod a választ: mi a jó fenének jő ide népem az ablakom alá, hogy családom nyugalmát felkavarja? Tévedhetetlen Ildikó megköszörülte a torkát, aminek hallatán még a szú is elfelejtett percegni a régi dinasztiáktól zsákmányolt ősi bútorokban. – A trónkövetelő harcosai ezek, felség! Zavargók csekély számú gyülevész bandája. – Mondd, Ildikó, magad is hiszed, amit mondasz? Csalogány Ildikó zavartan rázta a fejét. – Nem, felség, csak fecsegek össze-vissza. Hiszen tudhatná, együtt hazudtuk végig az utóbbi negyven-ötven évet. A nép hangja közben egyre erősödött: „Itt a nyilam! mibe lőjem? Királyi szék áll előttem, Belelövöm bársonyába, Hogy csak úgy porzik kínjába’.” „Arany pálca a markában, Csavarjuk ki hamarjában; Ásót, kapát a kezébe, Ássa meg a sírját véle!” Első avagy Bírálhatatlan Fletó tajtékzott: „Felköttetem a lord-majort, ha bosszant bármi nesz!” – No, abból alighanem koalíciós válság lenne – tudálékoskodott Mindentudó Ildikó. – De legalább a szívébe zárna a nép… – tette hozzá töprengve Első avagy Machiavelli Fletó.