A fél kilónyi drognak helyet sem tudtak szorítani, úgy tele volt már pakolva az üresnek vélt kocsi. Benne volt a bezárt OPNI, s körötte keringett tucatnyi hajdani ápolt. Aztán több ezernyi elbocsátott pedagógus, megszüntetett vasúti szárnyvonal, ellehetetlenített kórházak – az egyik ülés alatt megkötözve Papp Lajos –, két Afganisztánban elhunyt tűzszerész, továbbá a kőröshegyi völgyhíd. A fővárosnak fenntartott anyósülésről építési törmelék, dugóban veszteglő gépjárművek százai, második világháborús bombák, kitelepített anyókák, a BKV ritkán közlekedő, lestrapált buszai és asztmás budapesti gyerekek zuhantak ki. Hátul, középen a dunaújvárosi gumigyár kéményei ontották a bűzt, amely összekeveredett a mátrai gumigyár terveinek füstjével; de lehet, hogy a rendőrség gumilövedékei és könnygázgránátjai okozták a fojtogató közérzetet. Magyarságukért megvert felvidéki, délvidéki és erdélyi honfitársaink lapultak az ablakokhoz szorítva. Az egész belső teret pedig betöltötte egy hitében, erejében, reményeiben megroppantott nemzet jajveszékelése.

Mielőtt a csempészek felocsúdhattak volna megdöbbenésükből, már kattant is kezükön a bilincs, és egy energikus, vidám, szemüveges férfi ugrott ki a kormány mellől, arrébb rugdalva munkanélkülieket, ápolónőket, vasutasokat, dinnye- és tejtermelő gazdákat.

– Na, hát lebuktatok, ostoba jómadarak! A legutolsó böszme is tudhatja, hogy mi nem fogyasztunk kábítószert, hanem adagolunk. Mindenkinek. Különben is: az a kis heroin, az nem kábítószer. – Előhúzott a kesztyűtartóból egy Bolgár Györgyöt, a lábtörlő alól egy Avar Jánost, a keménydrogok közül pedig egy adag Friderikuszt. – Ez a kábítószer, apafejek. Ettől pusztulnak az agysejtek, nem a herointól!

Ungváry Zsolt