A kormányülésen két rabszolga a görög-perzsa háborúk történetéből olvasott fel. Amikor ahhoz a részhez értek, hogy Xerxész perzsa uralkodó megkorbácsoltatta a tengert, amiért viharos hullámzásával megakadályozta hajóinak átkelését, a miniszterelnök és a görög szokások iránt különös vonzalmat tanúsító személyügyi államtitkár (a többiek békésen szundikáltak) egyszerre kiáltottak fel:

– Íme a megoldás! Elvtársak! – dörrent a kormányfő hangja. – Felkelés!

– Már megint? – nyúlt a rendvédelmi miniszter viperája után, mert azt álmából felriadva is rögtön megtalálta.

– Úgy értem: ébresztő. Ébredj, magyar, mondanám, ha ez nem keltene bennünk keserű képzeteket, s nem volna tökéletesen anakronisztikus esetünkben a „magyar” szó használata. Szóval, rájöttem a tavaly ősz óta bennünket nyomasztó helyzet megoldására! Megbüntetjük a Kossuth teret. Mert ő a hibás, amiért teret adott a zavargásnak, bujtatta, bíztatta és ideológiai munícióval látta el a csőcseléket. A Kossuth teret átneveljük, hogy többé ne legyen módjában az ellenforradalom mételyét terjeszteni a társadalomban. Fű helyett víz, demonstrációs helyszín helyett park! Az ilyen környezetben az emberek nem idegesek lesznek majd, hanem békések. Ünnepélyesen felszólítjuk a Kossuth teret, hogy mérsékelje magát, szeresse népünk nagy vezéreit, s ezentúl ne lázítson, ne agitáljon, s ne zúdítson szélsőséges elemeket a törvényhozásra.

Tetszett az ötlet (mert volna nem tetszeni?) a kormánynak. Hozzá is láttak hát a projekthez, még a legnagyobb ellenzéki párt egyik polgármesterét is bevonták.

A Kossuth tér egy darabig némán tűrte, de amikor odamentek hozzá parkosítani meg medencét ásni, akkor felhördült.

– Kisfiúk vagytok ti ehhez! – mennydörögte a Kossuth tér. – Azt hiszitek, kitaláltok valami marhaságot, s aztán az úgy is lesz? Velem ez nem fog menni! Én nem birka magyar választópolgár vagyok, hanem a Kossuth tér! Korábban keljen fel, aki engem akar megzabolázni!

Kettőt köhentett, s egy falással elnyelte Szilit, Demszkyt, sőt még Rogánt is.