A maradék magyarokat behajtották egy futballpályára; a két tizenhatos között éppen elfértek. Egy falka terelőkutya gondoskodott róla, hogy ne merészkedjenek az oldalvonalakon túlra. A kapuknál az ismert őrző-védő szolgálat biztonsági emberei felügyeltek. Tréfálkozva beszélgettek az azonosító nélküli rendőrökkel, és kedélyesen átintegettek a túloldalra, amelyet egy szlovák, szerb és román önkéntesekből toborzott kis banda felügyelt. A magyarok viszonylag gyorsan otthonossá tették a gyepet, letelepedtek a fűre, és szalonnát sütöttek. Egyszer csak egy férfi felállt a tűz mellől, és elindult feléjük.

A rendőrök gyorsan kilőtték a szemét, a földre teperték, a nemzetközi brigád pedig lekötözte.

– Mit akarsz, te szélsőséges terrorista? – üvöltött rá a biztonsági őr.

– Kenyeret szerettem volna kérni – hörögte a magyar.

– Csak nem fehér kenyeret?

– Vagy magyar kenyeret? – nevettek a képébe. – Olyan itt már nincsen. Micsoda igények! Két pofára falhatja a szalonnát, itt lehet ebben a szép stadionban, s még követel?dzik! Ezek a magyarok sosem tanulnak szerénységet?

Társuk balsorsát látva néhány elvakult szélsőséges összedugta a fejét:

– Szervezzünk önvédelmi gárdát!

A józanabbak leintették őket:

– Ugyan, miért kell mindig hepciáskodni? Meg fognak haragudni ránk. Azt mondják majd, hogy nem toleráljuk őket, meg fasiszták vagyunk. Ez igazán nem volna szép. Valahogy mégis az őrök fülébe jutott az ötlet. Micsoda felhördülés lett belőle!

– Már megint ugrálnak a magyarok! Hát ezeknek semmi se jó? Már talán keveslik a két tizenhatos közti területet? Netán felülnének a nézőtérre is?

Valóban, ezeknek a radikálisoknak a pimaszsága nem ismer határokat. A biztonságiak beküldték a bírót, aki ezentúl a kezdőkört jelölte ki a magyar élettérnek. Az óvatosabbak most beigazolva látták félelmüket. Lám, lám, uraik bosszút álltak. A gárda hívei azonban egyre eltökéltebbek lettek.

– Innen szép a győzelem! – mondták. – Miénk a kezdőrúgás. Végre elkezdődhet a meccs!