– Mama, a gyerekek már megint csúfoltak, hogy szemüveges vagyok, meg giriznya. Aztán amikor megmondtam őket a tanító néninek, akkor azért bántottak, mert árulkodós vagyok. Erre bebújtam a tanító néni háta mögé, onnan vágtam nekik a pofákat, akkor meg azt kiabálták: gyáva, gyáva! Mama, miért utál engem mindenki ennyire? – Gonoszak az emberek, kisfiam. Gyere, ülj ide az ölembe! Ne nyafogj már, nem hallod, ki bírja hallgatni ezt az örökös jajveszékelést! Na, gyere, nem bántalak, csak egy kicsit meghúzom a hajad; nem fog fájni. Fújd ki az orrod! Elmondok inkább egy mesét. Élt egyszer, valami furcsa, fordított világban, kurta farkú malacon túl, a béka feneke alatt, az Isten – bocsánat, a pártfőtitkár – háta mögött egy nyakigláb, ütődött, kelekótya, szerencsétlen kis figura. Hasonlóképp hívták, mint téged, csak nem Ferkó, hanem Fletó.

– Fletó. Ez jópofa név. – Ugye, tetszik? No, ebben az időben egy ostoba király uralkodott, akinek olyan lassan forgott az agya, hogy sem rendesen beszélni, sem kormányozni nem tudott. Becsületes neve sem volt, csak egy betű és szám jelölte. Azt gondolta magában a kis Fletó: no, ennyi erővel én is lehetnék a király. Addig furmányoskodott, addig csalafintáskodott, addig kóconfittyeskedett, mígnem ő lett a király, pedig korábban az emberek azt se tudták róla, hogy a világon van. Ezt az égimeszelőt sokat bántották, csúfolták gyerekkorában, elhatározta, hogy bosszút áll az embereken. Elszedi a pénzüket, amiből ő jól meggazdagodik. A királyi kincstárból is minden aranyat a saját zsebébe töm, aki meg elégedetlenkedik vele, azt jól elnáspángolja. Ha valaki ezért megorrol rá, annak… annak… – Jól kilövi a szemit! – Úgy, úgy, kisfiam. Kilövi a szemit, becsukja a dutyiba, és sok-sok katonával, testőrrel meg ilyen fegyveres izékkel veszi magát körbe, hogy soha többet senki se tudja bántani. Na persze, ez csak afféle kitalált történet… De a kisfiú szeme különösen csillogott a mesét hallgatva.