Ján Slota kényelmesen elfészkelődött a bársonyszékben, lábát feltette a szemközti asztalra, s közben a képernyőn a magyar kormányülést figyelte. A miniszterek éppen azon kacagtak, mekkora ramazurit okozott a tűzijáték közben az orkán, és fogadásokat kötöttek, sikerül-e az egyházakra ráverni a balhét, mondván a papok nagyfőnöke okozta a tragédiát. Ez esetben további megszorításokat lehetne alkalmazni a felekezeti iskolákkal szemben. Slotát ez nem érdekelte túlzottan, csak szórakozottan behúzott öt strigulát a füzetébe. – Jópofa találmány ez a titkos kamera – magyarázta a mellette álló, komor, szemüveges ősz férfinak, aki csak a Slota füzetében szaporodó strigulák láttán mosolyodott el kissé. – Persze, nem volt nagy kunszt becsempészni, mert az egész magyar elhárítás nekünk dolgozik. – Csak részben – pontosított az idegen. – Másrészt a szerbeknek meg a románoknak. – Ja, ja – kacagott Slota. – Az a Mucuska. Szép tótos név! Mondd csak, barátom, Mátyuskám Eörsikém, nem vagy te is szlovák? – Én nem szlovák vagyok. De jól mondod, már az úttörőknél is én voltam az őrsi kém. – No, csak gondoltam, mert olyan derék maticás ötleteid vannak. Persze, hallom, a románok meg vatrásnak néztek. – Figyelme ismét a kormányülés felé fordult; mindegyikükről akadt egy-egy jó szava. – Ezt hallgasd! Ez a mi emberünk! Már az apja is úgy utálta a magyarokat, hogy hozzá képest Meciar egy Széchenyi. Tudod, Mátyus, ha ti nálunk próbálnátok meg azt végigcsinálni, amit odahaza, hát a nyílt utcán vernének agyon benneteket a tótocskák. Ki fogsz nevetni, de szinte már sajnálom a magyarokat. – Pillanatnyi ellágyulásán gyorsan úrrá lett, s már ismét lelkesen kommentálta a képernyőn látottakat: – Most jön a kedvencem. Fletó haláltánca. A miniszterelnök ekkor ugyanis felpattant, körbe-körbe kezdett forogni. Ahogyan pörgött, mintha örvény húzná, egyre lejjebb került. Kezével közben görcsösen kapaszkodott a magyarokba, és rángatta le őket magával. Slota elégedetten kapcsolta ki a monitort. – Úgy tűnik, nélkülünk is elvégzik a munkát.