A lakájmédia alázatosan hajlongott a miniszterelnök előtt. Gyurcsány oldalra nyekkenő fejjel és hátrabicsaklott csuklóval integetett, mint egy paranoiás uralkodó. – Nézzük azt a múltidéző készüléket – sürgette az inasokat. – Itt van – hajolt meg a királyi tévé helytartója egy nagy dobozra mutatva. – Mivel közismert, hogy felséged tegező viszonyban van jelentős történelmi alakokkal…

– …hiszen magam is jelentős történelmi alak vagyok… – vágott közbe a kormányfő, amire a cselédsajtó szervilisen bólogatott. – …ezért megidézhet néhány korábbi államférfit. A miniszterelnök gondterhelten vakargatta az állát, kit is kérdezzen először. Aztán felderült a képe. – Megvan! Mondd csak, Mátyás, te hogyan csinálnád? Hirtelen méltóságteljes alak jelent meg a dobozban, szeme szikrát szórt. – Én kerékbe törnék minden hazugot, mert az igazság és igazságosság a jó hatalom legfőbb erénye! – Jaj, nem, nem – sipákolt ijedten Gyurcsány, és szeme megtelt könnyel, mintha kamerák kereszttüzében látogatna sérült rendőröket. – Én arra a másik Mátyásra gondoltam, a kopaszra. – Keményen kell szorongatni őket – üvöltötte a kopasz ökölbe szorított kézzel -, tűzzel-vassal irtani az ország népét, mert tízmillió fasisztával vagyunk körülvéve. – A miniszterelnök mosolygott. – Harcolni az imperialisták ellen – folytatta a kopasz -, dönteni a tőkét, államosítani a kapitalista vagyonokat… – Nono! – emelte fel reszkető ujját Gyurcsány, s egy intésére eltűnt Mátyás a dobozból. De helyébe ott termett Ernő, és fröcsögve szónokolt: „Elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel. Pártunk vezetését azonban ez a tüntetés sem ingatja meg abban az elhatározásában, hogy tovább haladjon a szocialista demokratizmus fejlesztése útján.” A miniszterelnök a levegőbe csapott örömében: – Ez az, Ernő! Mintha én mondtam volna!