Adta magát az ötlet: hasznosítsa mindenki a napenergiát. Ingyen van, nem zárják el az oroszok, nem kell kivágni az erdőben, nem lehet megadóztatni. Igaz, a szocialisták bizonyára lenyúlják a dombok déli lejtőit, de azért mindenkinek jut valami.

Az emberek áttértek a napenergiára. Rövidesen kezdték vidámabban látni a jövőt, ami roppant felbőszítette Bajnait, ezért nyomban tanácsot kért Gyurcsánytól.

– Be kell deszkázni az eget – felelte.

– Akkor nekünk se jut a fényből – ellenkezett Bajnai.

– Megtaláljuk a módját, hogy ránk akkor is süssön a nap, amikor mindenkire árnyék borul – mosolygott az ex-kormányfő.

Megvonták a tizenkettedik havi fizetést a közalkalmazottaktól, és ebből a pénzből egy haveri cég hatalmas, falvakat és országrészeket átívelő állványzatot állított fel, amelyre vastag ponyvát húztak.

Természetesen a főbb vezetők villáit kihagyták ebből. Sőt, néhány együttműködőnek egy kis rést vágattak a ponyván. Az ország többi részére teljes sötétség borult. Az emberek csodálkoztak.

– Megmondtuk, hogy elveszik a napot – kiabáltak az izgágák. Mások így szóltak: – Nahát, nem hittük volna, hogy meg merik tenni. No, legfeljebb majd használunk megint gázt. Eddig is így volt, eztán is így lesz. Néhány napig azt hittük, hogy ránk is süthet a nap. Tévedtünk.

Üldögéltek melankolikusan a vaksötétben. De jöttek a sosem lankadók:

– Vágjunk lyukakat a ponyván!

– Nem lehet. A kormány eldöntötte, hogy felhúzza a ponyvát, ez a rend, a törvény…

– Azért mindenbe nem kell beletörődni! Én hozom a létrát és a kést.

És aztán egyre többen csatlakoztak.

– Én is hozom… Én is… Én is…

Ungváry Zsolt