Azon talán kevesen csodálkoztak, hogy a szépségverseny győztesének nevét úgy hozták nyilvánosságra, hogy addig rejtve maradt a nagyközönség előtt. Sem tévében, sem újságban, sem az interneten nem jelent meg róla fénykép; sem ruhástul, sem meztelenül. Azon viszont már az edzett honi közvélemény is meglepődött, hogy a zsűri tagjai sem láthatták őt.

– Nem láttuk. Na és? – csodálkozott a zsűri elnöke. – Annyi szépet hallottunk és olvastunk róla, hogy nem lehetett kérdéses a döntésünk. Akadt ugyan olyan tag, aki javasolta, hogy higgyünk a saját szemünknek, mielőtt valakit megkoronáznánk, de az illetőt lehurrogtuk. A díj átvételéhez azonban az újdonsült „királynőnek” ki kellett lépnie az ismeretlenség homályából. Noha a zsűri postán is elküldte volna a pénz- és tárgyjutalmat, valamint a szépségkirálynői cím viselésére jogosító hivatalos okmányt, de néhány izgága néző („Megvettük a jegyet, lássuk a medvét!” ütemes skandálással) kikényszerítette, hogy a nyertes mutassa meg magát a verseny helyszínéül szolgáló színpadon, amelyet eddig nagy ívben elkerült. A teremből kitiltották a kamerákat, a fényképezőgépeket, behúzták a függönyöket, az ajtóba kétméteres, kigyúrt biztonsági emberek álltak, s a kevés kiválasztott előtt megjelent a szépségkirálynő. Alacsony volt, görbe lábú, kövér, kancsal és teljesen kopasz. Mellei helyén két ormótlan gombóc, az arcán förtelmes kelések. Idétlenül vigyorgott, miközben a nyál csorgott a szájából. A nézők dermedten figyelték. Legelőször a zsűri elnöke eszmélt. – Az első benyomás sokszor csalóka. Különben sem kell mindenkinek tudomást szereznie a jelölt adottságairól. Rajtunk röhögjön az egész világ? Ha mi, akik láttuk, továbbra is azt állítjuk, hogy gyönyörű, mi oka volna kételkedniük ebben azoknak, akik nem látták? Végül is az a lényeg, hogy legyen egy hivatalos szépségkirálynőnk. Márpedig van. A többség hagyta magát meggyőzni. Ha egyszer a zsűrinek megfelel, ők minek ugráljanak? Így aztán maradt minden, ahogy volt.