– Ez már tarthatatlan – mondta a kormánytagoknak, akik fáradtan ültek a hosszú asztal mentén, csak Mónika és Ágnes sutyorogtak egy jó fogyókúrás receptről, de Ferenc pillantása torkukra forrasztotta a szót. – Ebben az országban mindenki követel – folytatta a kormányfő. – Nem jól vannak úgy a dolgok, ahogy vannak, mondják, s ebből az a kiút, hogy nem dolgoznak. Hogy sztrájkolnak. Azt hiszik, csak nekik vannak problémáik. Hát nekünk? Minket nem érint a nyugdíj-korkedvezmény eltörlése? Ki adja vissza az ország talpra állításáért végzett erőlködéseink közben elveszett szívdobbanásokat? Ránk nem gondolnak? Hol a veszélyességi pótlékunk? Megszerzett előjogainkat, mint a számla nélküli költségtérítés, meg akarják nyirbálni. Hát nem! Mi is emberek vagyunk. Sztrájkolni fogunk! Jövő kedden hattól nyolcig leállunk. Nem adunk el egyetlen petáknyi állami vagyont sem. Nem lövetünk a polgárokra, nem beszélünk hülyeségeket. Rendőreink nem állítanak elő egyetlen tüntetőt sem. Kormányom tagjai ezen a napon, ebben a két órában nem zárnak be egy iskolát sem, és nem szüntetnek meg egyetlen méter – ismétlem, a sztrájk idején egyetlen méter – vasúti pályaszakaszt sem. Nem, János, ne is tiltakozz! Én tudom, hogy te éjt nappallá téve alapítasz Hankoo-kot, építesz házat és rombolsz vasutat. De te is ember vagy, neked is csak két veséd, egy májad és egy szíved van. Tudom, hogy mindannyian nagyon szeretitek a munkát. De most, kérlek, Ágnes, fogd vissza magad! Százhúsz percig nem zársz be egy kórházat, nem építesz le egyetlen ágyat sem. Sztrájkolunk valamennyien. Jani sem vegzál vállalkozókat, nem vagyonvizsgál ellenzéki politikusokat, sőt a fiai sem verekszenek. Hadd tudja meg a jónép, nekünk is milyen nehéz.

Így is lett. Aznap két órára működni kezdett a gazdaság, fellélegzett az ország, a virágok kinyíltak és még Rytkó Emília is megszépült. Aztán a kormány újra felvette a munkát…

Ungváry Zsolt