Tudtomon kívül nekem is sikerült beszereznem egy ilyen kultikus tárgyat egy sötétkék színű, műanyag, több rekeszes, cipzáras, vállra akasztható táska képében. Megfigyeltem, ha ezzel megyünk a piacra – feleségem kéri a zöldségeket, én a háttérből csendesen figyelek – mindig kapok blokkot, s a mérésre is kínosan ügyelnek. De rendszeresen néznek BKV-ellenőrnek is, amint rövid ujjú ingemben, vállamon a kék táskával szórakozottan megállok a buszon a lyukasztó mellett, s a cipzárakat huzigálva kotorászom a legfrissebb Demokrata után. Eddigre már mindenki leszállt a közelemből.

A múltkor egy cigányasszony, amikor észrevett, olyan hirtelen ugrott fel a duplaülésről (amin egyedül terpeszkedett), hogy rálépett a lábamra, elesett és nekizuhant két további utasnak, közben átkozódó hangon közölte velem, hogy „Magától mindig infarktust kapok!”.

Minderre büszke is lehetnék, de az ilyesmi távol áll a habitusomtól, ráadásul az arcokból megvetést, szánalmat, gúnyt, némi izgalmat (zöldséges) vagy gyűlöletet, félelmet (cigányasszony) olvastam ki, tiszteletet hiába kerestem. Pedig a valódi hatalmat ez adja: a tekintély, a felsőbbség őszinte, belülről fakadó elismerése. Ezért nem viszik a balliberálisok soha semmire. Maguk is zúzzák a tekintélyt, és hiába vásárolnak jelvényeket (koronát például már a fogorvosnál is kaphatnak), alkalmatlanok arra, hogy személyiségükkel tiszteletet ébresszenek. Az üres tekintetű Bajnaitól a nárcisztikusan ripacs Gyurcsányig, a jelentéktelen Mesterházytól a fogyatékosokhoz fogyatékosként szóló Molnár Csabáig, aki úgy beszél, mintha Nacsa Olivér Puzsér Róbertet parodizálná.

Egyelőre tehát nem fenyeget, hogy ezekből az alakokból meghatározó államférfi váljék, de ha beérik pillanatnyi sikerekkel, szívesen kölcsönadom a kék táskámat.

Ungváry Zsolt