– Ezt most vereségnek kell tekinteni? – kérdezte kíváncsian Lamperth Mónika.

– Sokféle olvasat lehetséges – magyarázta a miniszterelnök széles mozdulatokkal. – A legkedvezőbbet már megpróbáltam elővezetni, miszerint az otthon maradókat nyugodtan számíthatjuk a nem-ek közé, s így nézve magabiztos győzelmet arattunk.

– Vannak természetesen más vélekedések is – szólt Lendvai. – A szabad demokraták szerint a 16 százaléknyi elutasító voks mind az övék, eszerint nekünk gyakorlatilag nincsenek választóink.

– Hát igen – ismerte be Gyurcsány –, én is az SZDSZ-re szavaztam…

– Én meg a Munkáspártra…

– Én meg a szocdemekre!

– Álljunk meg! – emelte fel a kezét Kiss Péter államférfiúi bölcsességgel. – Nem ugrálunk le a süllyedő hajóról, elvtársak! Különben se temessük még a pártot! Én látok megoldást. Ha az embereknek nem kell vizitdíj, hát nem lesz. Azt hiszitek, hiányzik az a rongyos néhány milliárd? Tegye fel a kezét, akinek közületek nincs rongyos néhány milliárdja. Na ugye! A jónépnek pedig kitalálunk mást a vizitdíj helyett. Ha nekik Orbán kell, hát legyen. Megkapja a belügyet Kolompár Orbán. Ha Horn Gábor szerint Ferit elküldték a picsába, hát elküldjük mi is; utazó nagykövet lesz, mint a D–209-es – mosolyogva fordult Gyurcsány felé. – Azt tudtad, hogy rólad nevezték el a Ferihegyet? – Persze – bólintott Fletó komolyan.

– No, akkor nagy kedvvel jársz majd külföldre, öregbíteni az ország hírnevét. Idehaza is minden megy tovább, csak a kormányfőt másképp fogják hívni.

– Hogyan?

– Nem mindegy? Például Kissnek.

– És mit szól ehhez a belső ellenzék?

– Hát kiszúrjuk a szemüket valamivel.

– Felügyelőbizottsági tagság, kuratórium, polgármesteri szék?…

– Zsákvarró tű. Van még kérdés?

Ungváry Zsolt