Az ötágú csillagot formázó vörös asztal négy csúcsánál egy-egy jelölt üldögélt. A bal alsó száron a széphangú Ildikó, mellette a mosolygós Imre. A két kiugrónál az unalmas Péter, átellenben Katalin, aki félig fel is állt, hogy átugorjon a felső csúcshoz, az egyelőre árván hagyott főhelyre.

– Igazság szerint – mondta – én vagyok a fő várományos. Ha már a köztársasági elnökségről lecsúsztam, ez megillet. – Mert Ferencnek mennie kell – dünnyögték a többiek, de pillantásukkal maradást parancsoltak Katalinnak. – Én a múltkor már majdnem miniszterelnök lettem – mondta Péter. – Nekem ez jár. – Te, megbocsáss – vigyorgott Imre, de nem jókedvében, csak megszokásból – annyira jelentéktelen vagy; észre sem veszik, ha kormányfő leszel. Ez már akkor sem volt jó ötlet. Karizmatikus politikus kell ide! – A számból vetted ki a szót – búgta Ildikó, és már indult is az üres szék felé, amikor belépett az ajtón Ferenc. Szemüvegét körbejártatta a termen. – Na, mi az? – szólt, a fő helyre mutatva. – Nem dőlt még el? Kimenjek? – Ugyan, hova gondolsz? – csicseregte Ildikó. – Foglalj helyet! Nem, ne oda! – tette gyorsan hozzá, amikor Ferenc megszokásból a csillag csúcsához akart telepedni. – Ott, az ajtó mellett. – Tehát így gondoljátok? – töprengett Fletó. – Én látványosan repülök, ez mindenkit kielégít, s minden folytatódik, mint amikor Pétert leváltottuk. Okos terv. Legyen hát Katalin! Ő olyan lelkesen támadott eddig, róla elhiszik még a jobboldaliak is, hogy végre egy becsületes kommunista. – Ugyan! – mosolygott zavartan Katalin. – Túlbecsülsz, kérlek. – Szerintem is – kelepelt Ildikó. – Olykor túljátszottad a szerepedet, drágám, már ne is haragudj! Jó, jó, a belső bírálat jól mutat, azt a látszatot kelti, hogy demokratikus párt vagyunk, de… – Szerintem – grimaszolt Imre – dobjunk kockával. – De annak hat oldala van, mi meg csak négyen vagyunk. – Öten. Adhatunk Ferencnek is még egy esélyt. Ha pedig hatos lesz, visszahozzunk Kádár elvtársat. Elvégre azért loptuk el.