Hirdetés

Entitled. A magyar közbeszédből bántóan hiányzik ez az alapfogalom, amely nélkül a XXI. századi politikai straté­giák sem értelmezhetők – tulajdonképpen semmi olyasmi nem értelmezhető, amibe az Y és Z generációnak beleszólása van. Például a 2026-os választás.

Az angolszász közbeszédben általánosan használt „entitled” szónak nincs találó magyar fordítása. Nyilván nem azt jelenti, hogy „jogosult”, amit a Google Translator kidob. Igazi jelentése az, hogy „elkényeztetett, pofátlan embertípus, amely úgy elterjedt, hogy mára társadalmi-politikai tényezővé vált”. Inkább csak körülírni tudjuk: nem arról van szó, hogy az entitled personnek mindenhez joga van, hanem hogy erről a jogosultságról rendíthetetlenül meg van győződve, és liberális/urbánus/egyetemi/trendi környezete megerősíti ebbéli meggyőződésében. Aki entitled, a törvények felett áll: trágárkodhat gyerekek előtt, nekimehet a rendőrnek, hazaárulhat, Van Gogh-képeket tehet tönkre paradicsomszósszal, mindezt a demokráciáért és a bolygóért való aggódás jegyében. Ha ezért felelősségre vonják, az orbáni autokrácia áldozatává válik, de bátran vállalja, mert a TASZ úgyis fogad neki egy sztárügyvédet.

A „jogosult” tehát nem adekvát fordítás, hiszen azt a komplex jelentéstartalmat kéne egyetlen magyar szóban kifejezni, hogy „aki mélyen meg van győződve arról, hogy bárkit kioktathat, mert egy felsőbbrendű globálhumanista morál letéteményese”. Az entitled anyuka elvárja, hogy a gyerekét ne üssék meg karateedzésen. Ha angolul mondják valakinek, hogy „you entitled little dipshit”, akkor minden közép-nyugati amerikai érti, hogy egy olyan kaliforniai hülyegyerekről van szó, aki vendégségben felelősségre vonja a házigazdát, hogy miért van hús a vacsoraasztalon, és miért nem mindenmentes minden. Entitled az, aki festékkel lefújja a nagyanyádtól örökölt nyestbundádat, majd szóhoz sem jut a morális felháborodástól, ha ezért elítélik (csak három nap közmunkára, persze). Hiszen a nyest olyan cuki. Ilyenkor sír, mert az ő világában az érzelmeket nem szégyen kimutatni, és zokogva posztol a fasisztákról, ami alatt természetesen nácikat ért, de secko jedno, a baloldali már csak ilyen, metaforákban beszél.

Korábban írtuk

Az entitled egyén kultúrantropológiailag is érdekes jelenség. Nemcsak ideológiai, hanem tágabb világnézeti értelemben is buborékban él. A fejlődés különböző fokán álló közösségek néha valóban elszigetelték magukat a külvilágtól, amennyiben úgy ítélték meg, hogy a külvilág hatásai károsak: a XVIII. századi Japán, Enver Hodzsa Albániája. Csakhogy az entitled személy alapvetően globalista, tehát számára nincs külvilág, amit elutasítana – ő valóban azt hiszi, hogy csak az létezik, amit ő lát saját környezetében, pontosabban saját chatroomjaiban. Ha úgy tetszik, az entitled embertípus a baloldali prémium verziója: ő már megkérdőjelezhetetlennek, magától értetődőnek tekinti azt, amiért a baloldal küzdött egykor saját jól felfogott érdekében. Marosán elvtársék még azért harcolták az osztályharcot, mert büdös volt a kapanyél, mennyivel jobb például külügyminiszternek lenni – sokkal emberibb és elfogadhatóbb volt ez, mint a genzee (GenZ), aki szerint bárkinek, még Annalena Baerbocknak is joga van külügyminiszternek lenni. Attól, hogy nem tudja, hol van Argentína, ő még ugyanolyan értékes ember. Az entitled genzee természetesen nem tudná definiálni a baloldaliság fogalmát, de érzés- és ösztönvilága csalhatatlan biztonsággal a baloldali táborba vezeti, hiszen ez a legkisebb ellenállás iránya: a balliberális univerzumban mindig valaki más a hibás, az elnyomás és abúzus ott leselkedik minden sarkon, valahányszor valami erőfeszítést kéne tenni. Ezért a genzee jogosult a dicséretre, a támogatásra, komfortérzetre, az Y generációs gyerektelen nők jogosultak arra az adókedvezményre, melyet többgyerekesek számára találtak ki, az osztály túlsúlyos balfékje jogosult valamilyen díjra a sportnapon. Amennyiben ez nem történik meg, fasizmussal van dolgunk.

A fiatal entitled választó nem vitatkozik és nem érvel. Nemcsak azért, mert intellektuálisan alkalmatlan rá, hanem mert kipárnázott világában nincs helye a vitának: a logikusan érvelő ellenvéleményt képtelen „feldolgozni”, hiszen csak azt érzékeli belőle, hogy őt agresszió érte. Mivel a német fiatalt gutmenschnek nevelték, szerinte értelemszerűen rasszista az, aki nem akarja, hogy az afgánok kecskét vágjanak a lépcsőházban. Amennyiben nem szívesen nézel a szemébe annak, akinek négy piercing van az orrában, az szerinte gyűlölködés. Ha Lakatos Márkot undorítónak találod, az homofóbia.

Az „Én Én Én generáció” a Time címlapján

Mint látható, az entitled generáció gondolkodása előre gyártott elemekből épül, a logikus érvelés veszélyezteti ennek a konstrukciónak a stabilitását, tehát mentálisan elzárkóznak előle. Ez a magyarázata a Magyar Péter-jelenségnek is, ezért nem számít, ha napi szinten bizonyítja kormányzóképtelenségét. Ők ugyanis jogosultak az érzéseik szerint szavazni, és nem kényszerítheted bele őket abba a vitába, hogy rendben, de mi lesz aztán, amikor majd a Manfred a jövedelemadótól az ingatlanadóig mindent a többszörösére emel, és majd személyesen tapasztalják meg, milyen is „leszakadónak” lenni. Mert ha arra kényszerítesz, hogy azon gondolkozzam, amit te felvetsz, az abúzus.

Egy év múlva ilyen mindenre jogosult droidok tízezrei szavaznak majd az inkluzivitásra, a progresszióra, Brüsszelre és a szójalattéra. Ugyanilyen nagyságrendben szavazott az expat közösség Budapesten Karácsony Gergelyre – ezek azok, akik azért költöznek ide, mert biztonságos, és tudattalanjuk rejtett zugában mégiscsak jobban szeretik, ha nem újeurópaiak közt élnek. De mindannyian – szintén zsigerileg – arra szavaztak, hogy ez a város is váljon olyanná, mint ahonnan elmenekültek. Mikor Budapest is lakhatatlanná válik, majd továbbmennek, és ott is megvalósítják a progressziót, önfeledt következménynélküliségben élve morálisan felsőbbrendű kis életüket. A mi hazai jogosultjaink pedig mindenképp Bódis Krisztára fognak szavazni, mert nem kényszeríthetjük őket arra, hogy végiggondolják, miből fogják a rezsit meg Ukrajnát kifizetni, miután bátran bemutattak az Orbánnak. Egyúttal Kaja Kallasra fognak szavazni, aki majd jól hadat üzen a Kremlnek. És csak menetelnek, menetelnek, mint a Burzsoázia diszkrét bája zárójelenetében, szójalattés papírpohárral a kézben, megvédeni az ukrán jogállamot.

A jó hír, hogy az entitledness nemcsak egy már létező társadalmi réteget jelöl, hanem inkább egy választható opciót, amely bevonzza a fiatal generációt. A Fidelitas új vezetőségének feladata, hogy ez ne történhessen meg. Az önelégült, ám teljesen indokolatlan jogosultságérzet annyira gyökeret eresztett, hogy a fiatal választónak evidens dolgokat kell elmagyarázni: semmihez nincs jogod, díjat akkor kapsz, ha versenyt nyersz, jó munkád akkor lesz, ha tanulsz, pénzed akkor lesz, ha nem adod az ukránoknak, morális lény akkor leszel, ha a hozzád közel állókon segítesz, szép akkor leszel, ha nem teszel sörnyitót a füledbe. Vagy akkor se. A Fidelitasra hárul a feladat, hogy trendivé tegyük a normalitást. Más nem végzi el helyettünk ezt a munkát.

A szerző a Fidelitas külügyi igazgatója.