Johannis, aki Iohannis

Herczeg Ferenc – akiről mindenkinek van véleménye mostanában, de akit szinte senki sem olvas – 1902-ben könyvet állított össze négy újságcikkéből Német nemzetiségi kérdés címmel. Más, figyelemre méltó megállapításai mellett összehasonlítja a bánsági svábokat és az erdélyi szászokat, és úgy találja, hogy az előzőek minden külső és belső nyomás ellenére határozottan magyarbarátok, míg az utóbbiak a német birodalmi eszme hívei, elzárkózó, telepes mentalitású emberek.

Persze, A hét sváb írója, aki Versecről Szegedre és Budapestre szakadva magyarrá lett mindenféle értelemben, már csak az életrajzából fakadóan sem vélekedhetett másképp. Az erdélyi szászok viszont valóban csak gazdát és impériumot váltottak 1918-ban, és ebben semmi szégyellnivaló nincs. De vissza is szaladhatunk pár évszázadot. Ha elolvassuk Móricz Erdélyének első kötetét, és megértjük, hogy Báthory Gábor és a szász bíró miért gondolja és mondja azt, amit, akkor megértjük, hogy a szászok, bármilyen derék iparosok, szorgalmas földművesek voltak is, soha nem váltak Erdély igazi lakóivá – csak művelték, de nem osztoztak a sorsában.

Amikor Klaus Iohannis minapi kifakadását vesszük górcső alá, mindenekelőtt a fenti állításunkra kell figyelmeztetnünk. Lehet, hogy Románia elnöke kisebbségi sorból érkezett, de egészen másképp, mint a magyarok. Bár janicsárok akadnak itt is, ott is, a nevét elhagyó képzeletbeli Kovács Csabát, aki Csaba Covaci-ra vált, saját közössége árulónak tartaná, a románság pedig minimum gyanakodva figyelné. A Johannisból Iohanissá, vagyis szászból románná váltó elnökkel ugyanakkor semmi gond. Gond csak azzal van, ha kinevezése után évekkel is még bárki kételyt támaszt azzal kapcsolatosan, hogy Románia elnökeként pontosan úgy beszél, cselekszik majd, ahogyan elődei és utódai is teszik.

Világosan kell látni, hogy Iohannis elnök magyarellenes kirohanása és az a szöveg, hogy Erdélyt majd jól visszaveszik a magyarok, ha a hős román nemzet a szociáldemokratákra hallgat, belpolitikai indíttatású. Ez a szöveg nagyjából már Erdély birtokba vételének másnapján félelemfullánkként fúródott a szívekbe, átívelt a királyi és vasgárdista-korszakon, mondogatták Ceaușescuék éppúgy, mint Iliescu vagy Băsescu, hogy csak elnököket említsek. Iohannis persze nem a magyarokra figyel, az emberei gondosan kiszámolták, hogy velük vagy nélkülük is elnök lett volna legutóbb, a legközelebb pedig még messze van. Itt és most elő kellett venni a legostobább, legalpáribb magyarozást, még egy paródiát is előadott az elnök úr, magyaros kiejtéssel humorizált egy cseppet. Megszólalásának célja a román emberekben lappangó, nemzedékeken át gondosan beléjük táplált magyarellenesség felszítása, s hogy ezt a gerjedelmet ügyesen rátukmálhassa politikai ellenlábasaira, akik mellesleg ugyanolyan magyarellenesek von Haus aus, mint ő.

Az efféle szövegek Romániában kockázatmentesek. A magyarok ellen nyugodtan fel lehet szítani a szegény, történelem nélküli, de bőszen mítoszokat kergető románok indulatait, amely indulatok abból a tényből fakadnak, hogy a tolvajnak soha nem jó a lelkiismerete.

Mit tegyenek hát az erdélyi magyarok?

Mindenekelőtt – és ezt már az ügy óta olvasott, felháborodott, de teljesen parttalan indulatok szülte magyar válaszok alapján mondom – foglalkozzanak saját magukkal. Semmi rendkívüli nem történt, Románia elnöke csak azt adta, ami a lényege. Reménykedni, hogy ennek a Bukaresthez tapadt politikai elitnek bármely része megérti a magyar követeléseket, hogy elfogadja az anyanyelvhasználatot, a közigazgatási, önkormányzati, jelképhasználati szabadság bármely elemét, teljesen felesleges. Az erdélyi magyarnak legyintenie kell, vegye és raktározza el az üzenetet, majd teljes erővel forduljon Budapest felé. Nem szűkített értelmű erdélyi magyarként, hanem egyszerűen magyarként kell élnie, a Magyarországról kapott állampolgárság, útlevél, pályázatok birtokában. Meg kellene már végre értenie minden erdélyi és partiumi testvérünknek, hogy ők elsősorban magyarok, csak másodsorban Románia állampolgárai. Hogy csalfa remények helyett inkább forduljanak Magyarország felé érzelmileg és valóságosan is, hiszen amíg nemzeti kormány van Budapesten, nekik képletesen és közjogilag is van hazájuk ott és itt egyaránt.

A magunk dolgával való foglalatosság mindig hasznosabb, mint a tehetetlen düh különféle rögzítése. És olyan sokat tehetünk, tehetnénk, amit egyébként nem teszünk meg. E sorok írásakor például még nem világos, összegyűlt-e az egymillió aláírás annak érdekében, hogy a felvidéki és az erdélyi magyarok közvetlenül Brüsszelből is kaphassanak forrást. Ahelyett, hogy egy ostoba janicsár provokációjánál időznénk, kérdezzük meg csendesen, miért nem járták hónapok óta, még a koronavírus kitörése előtt az erdélyi és partiumi falvakat, városokat aláírási ívekkel a szervezők? Nem szégyenteljes, hogy ha az egymillió aláírás nem gyűlik össze hét uniós országból, akkor a végelszámolásnál azt találhatjuk majd, hogy pont az érintettek, az erdélyi és a felvidéki magyarok körében mindössze néhány tízezren támogatták a sorsfordító kezdeményezést?

Ez a lényeg, nem Iohannis úr nyelvi paródiája és bukaresti kamarillajátékai.