A világgazdasági válság közepette Magyarország egy újabb területen esett csapdába: a nemzetközi diplomácia terén. A neoliberalizmus államot lebontó politikája és a piac mindenhatóságát hirdetők ugyanis saját válságuk kapcsán nincs hova forduljanak menedékért, segítségért, csak ahhoz, amit lebontani kívántak: az államhoz, azaz az adókhoz, és az állami autoritáson nyugvó beavatkozáshoz a piac és a társadalom életébe.

Csakhogy a magyar neoliberalizmus olyan sikeresen bontotta el az állam társadalom védő szöveteit, oly mértékben gyengült meg, hogy hiába fordulna felé a magyar piac és társadalom, menedéket nem tud neki nyújtani. E menedék mindig a hitel volt számára, amelyre a jelenlegi európai állapotok már nem adnak további lehetőséget.

Nyugat-Európa országai állami erejükhöz mérten szuverenitásukra és az állami autoritásra alapozták és alapozzák válságkezelő programjaikat, amelyben legtöbbször a piac megregulázásának szándéka is benne van – még akkor is, ha az elmúlt fél évben egyetlen felelősségre vonási eljárás sem indult meg a világon. A politikai alrendszer globális uralmi rend általi gyarmatosítása talán e tényben világlik ki leginkább: a következmények nélküliség vírusa, úgy tűnik, megfertőzte az egész nyugati féltekét.

A magyarországi átmenetnek a legmegrázóbb felismerése mindezek alapján nem az, hogy az átmenet 1989-es, Ellenzéki Kerekasztalnál írt forgatókönyve az állampárti elit és a rendszerváltó elit egymást kölcsönösen feltételező és meg nem kérdőjelezhető politikai arénáját hozta létre, többpárti parlamentáris keretben.

A legmegrázóbb felismerés az, hogy Magyarország az 1989-es alkotmánymódosításokkal jogfolytonosan nem a szabadság nyugati világához, hanem a globális uralmi rend fogyasztóközösségen alapuló rendszeréhez csatlakozott, mint máris adósrabszolga állam, kiszolgáltatva nemzeti piacát.

Csapdába esésünk alapja az, hogy 1999-re Magyarország elveszítette állami vagyonának nagyobb részét, az uniós jogharmonizácós tárgyalások során rendre alul maradt nemzeti érdekünk a globális piaci érdekekkel szemben, majd 2002 és 2008 között a neoliberalizmus minta országává válva a piac már betüremkedett a közszolgáltatásaink jelentős részébe. Az államot oligarchikus piaci szereplők vették birtokba, és ennek soha nem látott eladósításával hirdetik meg újra és újra, hogy az állam melyik szektorból kell kivonuljon, és kell átadja helyét a piacnak, vagyis nekik.

A médiapiacon ezen erőviszonyok – 2000-ig szinte korlátlanul, ez után mérsékelten – biztosították a nyilvánosság folytonos befolyásolását. A Horn-kabinet kétharmados többségével lerakta annak a duális médiarendszernek az alapjait, amely – Lazarsfeld és Merton kifejezésével élve – „narkotizálja” a magyar társadalmat, miközben hármas funkciójából, a tájékoztatásból, szórakoztatásból és a mentálhigiénéből mindinkább csak a szórakoztatásra koncentrál.

Vagyis az új kommunikációs világtársadalomban, a XX. század során végletesen meggyengült, magyar állam és társadalom egy állampárti előnyökön milliárdossá vált politikai oligarchia kezébe került, akik gyógyterápiának azt javasolják a magyar társadalomnak, hogy ne számítsanak államukra szociális ügyeik kezelésében. A kormányzat pedig a múlt héten Európától kapta meg az elutasítást: Magyarország olyan fertőző beteg, akit karanténba tettek, a „részeg matróz” vezetője pedig olyan kockázati tényezője lett a nemzetközi diplomáciának, akit egységesen elrettentő példaként kell emlegetni.

Ilyen csapdahelyzetben már csak a kitörési pontokon szabad gondolkodjon minden felelős pártvezető és értelmiségi.

A Fidesz–KDNP napi kommunikációs csatáknak vetette alá eddig a válság kérdését, nem állt elő egy átfogó, a kamatrabszolgaságból kitörő, nemzetstratégiai programmal. Pedig 2009 elején már látnia kell a magyar választópolgároknak, hogy mit kíván tenni a jelen állapotokkal egy leendő nemzeti kabinet. Látni kell, hogy tényleg nemzeti lesz-e, vagy más köntösben, de tovább folyik a magyar állam és a magyar társadalom elidegenítése a kamatrabszolgaságban. A közvélemény-formáló nemzeti értelmiség meghatározó része mára kifejtette ezen igényét, több jelentős tanulmány, sőt átfogó kötet is foglalkozik a kiút javaslataival, azonban az ellenzéki politikai elit taktikázik egy átfogó, szakmai program kidolgozásával vagy ennek nyilvánosságra hozatalával. Pedig többször jeleztem már, hogy mozgósító ereje nem a napi opponálásoknak van, hanem egy ilyen programnak lenne.

Ennek csak néhány lehetséges alapvetésére utalnék e helyen – függetlenül attól, hogy ellenzéki pártjaink miként viszonyulnak e kitörési pontokhoz.

1.) A mai helyzetéből a magyar állam csak egy új diplomáciával kereshet kiutat. Szakítani kell azzal a bankárdiplomáciai felfogással, amely 1989–1990-től fogva tartja a magyar külpolitikát, és amelynek egyetlen imázsformáló szándéka és prioritása van, az, hogy jó adósnak tüntesse fel Magyarországot.

2.) Ennek alapfeltétele viszont az, hogy előbb a magyar állam szakítsa meg jogfolytonosságát azzal a Magyar Köztársasággal, amelyik jogfolytonosan adósodott el 1971-től 2008 novemberéig. Vagyis egy új alkotmány szakítson a rendszerváltozás átmenetével, és ezt lezártnak tartva egy minőségileg jobb demokráciát hozzon létre. Alkotmányos garancia védje a nemzeti, állami tulajdont. Különös tekintettel a magyar vizekre, földre és minden nemzeti kincsre. „A vízprivatizáció kérdése erősen átpolitizálódott, nem utolsósorban azért, mert a Világbank igen aktív szerepet játszott a szegény országok vízügyi politikájának meghatározásában, és egyértelműen a magánosítást ösztönözte” – írja Boda Zsolt, a Védegylet szóvivője egyik tanulmányában. Arról a Világbankról és Valutaalapról mondja ezt Boda Zsolt, akik inkább újabb hitelt adtak a leghiteltelenebb magyar kormánynak, csak nehogy kibukjon az adósrabszolgák sorából. Mert ennek megmaradva jó esély van tőle elvenni a vizét is. Ezen lehetőségeket egy új alkotmánynak mind ki kell zárnia. Ahogyan azt is tisztáznia kell, hogy a vizet, földet és nemzeti kincseket a magyar alkotmány nem tekinti tőkének.

3.) Közjogi változásaink között kiemelten fontos egy vegyes választási rendszerű, a mait arányosító és egyben kisebb parlamenthez vezető új választójog létrejötte. Ebben a rendszerben a jelölti verseny domináljon, a listák csak kisebb mértékben korrigálják a rendszert. A képviselők mindössze harmada juthasson csak be személyes megmérettetés nélkül az új országgyűlésbe. A plurális demokrácia érvényesüléséért, a magyar választói akarat mandátummá formálásáért, és a ma közel félmillió, rendszerben elvesző szavazat megmentésére a parlamenti küszöböt 3 százalékra kellene leszállítani.

4.) A köztársasági elnök jogkörét Lettország mintájára ki kell terjeszteni arra, hogy a kormány delegitimizálódása esetén joga legyen népszavazást kiírni arról, hogy oszlassa-e fel a parlamentet. Ha a népszavazás érvényes és eredményes igennel zárul, akkor a köztársasági elnök feloszlatja a parlamentet, és kiírja az új választásokat.

5.) A média rendszerének mentálhigiénés szemléleten nyugvó újraszabályozása. A tájékozódás és a tájékoztatás alkotmányos jogainak törvényi tisztázása. Országos médiaetikai kódex megalkotása.

6.) A magyar oktatás színvonalának visszaállítása legalább az 1990-es szintre. Minden intézményi átszervezést elsősorban a minőségjavítás és nem pusztán az anyagi racionalitás kell vezessen. A felsőoktatásban pedig a magyar hagyományok követését kell előtérbe helyezni és a magyar tudomány életének szervezésében a kezdeményezést vissza kell adni a Magyar Tudományos Akadémiának, elnöke pedig egyben a mindenkori oktatási és kultusztárca vezetését is elláthatná.

7.) A magyar egészségügy társadalombiztosítási rendszerének megerősítése, akár az adók megemelése árán is. A szabad magyar orvosi kapacitást külföldieknek kell értékesíteni. Magyarország a betegturizmus központja lehetett volna, ha kórházait nem lezüllesztik és bezárják, hanem felújítva a szabad kapacitásokat értékesítik.

8.) A magyar fegyveres erők minden korábbinál jobb megerősítése. A sorkatonaság részleges visszaállítása. Ha valaki nem akar katona lenni, megválthatná pénzen sorkatonai szolgálatát, ezzel is támogatva a Magyar Honvédséget. A hadsereg, a rendőrség és minden fegyveres erő intézményeiből a civil security, vállalkozás alapú cégeket száműzni kellene. A security vállalkozások működését, alapítását és foglalkoztatottainak számát szigorúbb törvényi szabályozás alá kellene vonni.

9.) A hazai vállalkozások támogatására, ahogy Lóránt Károly írja, „egy új Széchenyi Tervet kell kialakítani, de kifejezetten olyan feltételekkel, hogy az ország külső egyensúlyát javítsa.”

10.) Gőg helyett bölcsesség, de kíméletlen keménység egy nemzeti fordulat után. Megfelelő embert a megfelelő helyre. Mind az APEH élére, mind belügyminiszternek, nem boltolni Kaja Ibrahimmal és Josiv Tothal, ahogyan az Ezüsthajók és a Happy Endek sem lehetnek részei ennek az új demokráciának, és az Agrár Marketing Centrumnál sem kéne letartóztatások legyenek. És talán egy kicsit vonzóbb Európai Parlamenti listát is jobb lesz majd kiállítani.

Talán így kitörhetünk. Talán…

Zárug Péter Farkas

politológus