A kisebb parlamentről szóló, politikai arénából érkező javaslatokról mára már önálló szakirodalom áll az érdeklődő rendelkezésére, hiszen a rendszerváltozás folyamatában időről időre, kormányzati ciklusról kormányzati ciklusra az egyik legkedveltebb közjogi (ál)reformkérdés a törvényhozó hatalmi ág létszámának a csökkentése volt. E sorok írója is többször hozzászólt e vitához, azokkal a szakmabeliekkel értve egyet, akik a politikusok és a pártok oldaláról érkező javaslatokat azért tartották komolytalannak, mert nem egy átfogó közjogi reform – netán új alkotmány – részeként álltak elő ezekkel, hanem a politikusi osztály népszerűtlenségének hangulatát kívánták meglovagolni általuk.

Mindegyik javaslat mögül kilógott a Körösényi András által is közjogi populizmusnak nevezett lóláb, vagyis az, hogy ha népszerűtlenek a politikusok, akkor népszerű azt zúgni, hogy „Le velünk!”, ergo legyen kevesebb belőlünk, és aki az éppen aktuális javaslattal nem ért egyet, az a valódi kerékkötője a pazarló politikai osztály megfékezésének, megtizedelésének.

1990-től a forgatókönyv ugyanaz tehát, ami az elmúlt héten is történt. Gyurcsány Ferenc érezve a válság adta takarékoskodási kommunikációs kényszert, valamint tudva a saját politikai oldalát különösen érintő, de az egész politikai osztályt már rég utolérő népszerűtlenséget, előállt a legújabb javaslattal: legyen csak 199 képviselő és ezt a kisebb parlamentet kizárólag csak listás választási rendszerben válassza meg a magyar választópolgár. Vagyis „Le velünk!”, mert kisebb országnak kisebb parlament dukál, a kisebb parlament meg olcsóbb parlament is és ez a kisebb parlament hatékonyabb parlament lesz majd.

Kisebb parlamentről lehet és érdemes beszélni, de csakis egy átfogó, a jelenleginél több és minőségileg jobb demokráciát hozó alkotmányos és választójogi rendszer létrehozatala érdekében. Sem a korábbi, sem a jelenlegi javaslat nem ezt célozza. De mielőtt a mélyére néznénk a kisebb parlamentet harsogók igazi szándékainak, tisztázzuk még egyszer a kisebb parlament mellett szóló érvek álságosságát. (2005. november 2-án a Magyar Nemzetben tisztáztam elsőként ezeket Kétpártrendszer, vagy többpártrendszer? című írásomban, majd a Kommentár 2006/1. számában Körösényi András Közjogi populizmus, kisebb parlament, választójogi-reform írásában követi és osztja korábbi megállapításaimat.)

Az első érv tehát, hogy kis országhoz kis parlament dukál; a második, hogy egy kisebb parlament olcsóbb lenne a jelenleginél; a harmadik, az hogy egy ilyen parlament hatékonyabb munkát végezne.

Nézzük tehát az elsőt: Európában a Magyarországéhoz hasonló népességű országokban a százezer főre eső képviselők száma 2,3-tól 4-ig terjed. Görögországban 300, Svédországban pedig 349 képviselője van a csaknem kilencmilliós lakosságnak. Magyarországon százezer lakosnak 3,86 képviselője van a parlamentben. Ez a felső határhoz közelít ugyan, de se kirívónak, se eltérőnek nem számít ezzel a Magyar Országgyűlés az európai modellek viszonylatában.

A kisebb parlament egyben olcsóbb parlamentállítás – amely talán a legnépszerűbb érv a kisebb országgyűlés mellett – is hamis érvnek bizonyul. Ha nemzetközi példák alapján vizsgálódunk, akkor az tapasztalható, hogy a kisebb parlamentek – mint például Izland, Málta vagy Luxemburg parlamentjei, amelyek 63–81 fő közötti képviselőt fizetnek – sem gazdálkodnak feltétlenül arányaiban kisebb keretből, mint a magyar törvényhozás. Ennek egy roppant egyszerű oka van. Ugyanis a kevesebb létszámú képviselő mellett több intézményi, hivatali szakértő dolgozna. Ma a Magyar Országgyűlés bizottságai mellett általában egy irodavezető és egy-két titkárnő dolgozik csak. Ugyanis a szakértői tevékenység a pártok frakcióihoz vannak rendelve, és a képviselők szakmai felkészültségén nyugszik ez a munka. Állandó vagy külsős szakértők csak korlátozott számban vannak alkalmazva a képviselői munka segítésére. (A képviselők személyi titkári lehetősége inkább a családtagok bérkiegészítését jelenti.) Vagyis a képviselők számának csökkentése önkéntelenül is a szakértők, és általában az Országgyűlés Hivatalának személyi állománybéli növekedéséhez vezetne.

Vagyis az a mechanikus érvelés, amely megtakarításként adja elő a száműzött képviselők fizetését, költségtérítését, anyagi természetű juttatásait, nem gondol a mérleg másik oldalára, a szakértői munka és adminisztrációs költségek törvényszerű többletköltségeire. Ezért nem gazdálkodnak arányaiban jóval kevesebb pénzzel az európai kisebb vagy mini parlamentek és ezért populista az az érv, hogy a kisebb parlament olcsóbb parlament is egyben.

A harmadik érv a parlamenti munka hatékonyságának növekedését jósolja. Ahogy már korábbi írásaimban is jeleztem, ez összekeverése a mennyiségi és minőségi összefüggéseknek.

A létszámcsökkenés nem jelent önmagában hatékonyabb működést, sőt az ellenkezőjéhez is vezethet. Ugyanis egy kisebb parlamentnek semmivel sem lenne kevesebb a feladata a jelenleginél. Ugyanazok a törvényhozási, politikai, határozathozatali, tárgyalási, vita stb. feladatokat kellene ellássa, csak már kisebb létszámban.

Ha csak a jelenlegivel azonos fokú hatékonyságot várunk el egy kisebb parlamenttől, máris megértjük az „olcsóbb parlament” paradoxonát. Hiszen ha a munka ugyanannyi, de akik végzik, kevesebben vannak, akkor ez két esetben jelenthet minőségnövekedést.

Egyfelől, ha mögöttük a szakértői stáb kibővül – vagyis nem lesz olcsóbb. Másfelől, ha a pártok csak profi, szakértő politikusokat juttatnak be a parlamentbe. Ezt viszont csak egy olyan választási rendszerben lehetne garantálni, amely a nép döntési jogát képviselőiről, ezek személyéről szinte teljesen az elitekre bízná, és a jelöltek versenyét száműzné a magyar demokráciából.

A miniszterelnök legutóbbi javaslata a listás rendszerre vonatkozóan is a párteliteket biztosan, jelölti versengés nélkül képviselői székhez juttató javaslat volt. De akkor mi húzódik meg a mélyben a kisebb parlamenti javaslatok mögött? A mindenkori javaslattevő érdekének megfelelően alakítandó demokrácia, modell. Vagyis az, ami már 2002-től kibontakozik a kisebb parlamentről folyó vitákban, az, hogy két-, vagy többpárti demokrácia legyen-e a magyar demokrácia.

Tóth Zoltán, az Országos Választási Iroda korábbi vezetője, választási szakértő legutóbbi írásában kiválóan világított rá, arra hogy a választási rendszerek egyfajta Rubik-kockái a demokráciának, eltérő forgatás mellett eltérő színekhez vezet. (Választási Rubik-kocka, Népszava, február 6.)

Hát ezért forgatja a politikai elit ezt a kockát: hogy a választásokon a maga színének kedvezzen egy leendő választási rendszer. De vajon mi a válaszuk arra a kérdésre, hogy a kisebb parlament vajon jelent-e több demokráciát majd a magyar állampolgároknak?

Mondjuk egy nagy pártok által támogatott kisebb parlamentbe alacsonyabb lenne-e a bejutási küszöb? Hiszen demokratikus sokszínűségünket így reprezentálhatná egy kisebb parlament! A választ szinte máris halljuk a baloldalról – dehogy, hiszen akkor bejutna a Jobbik, ezt mindenképp el kell kerülni. A jobboldal pedig szintén az kiáltja: Isten ments, pont most, amikor végre az ősellenség az SZDSZ a kiesés szélén áll. Vagyis nem az állampolgárok bővülő demokratikus alternatívái vezérlik a törvényhozókat, hanem a status quo, saját meglévő pozícióik biztosítása.

Vajon több demokráciát hozna-e a képviselők megválasztásának új eljárási szabályozása? Vajon nem újra a pártelitek ülnének-e be ebbe a kisebb parlamentbe úgy, hogy még csak versengeni sem akarnak a választópolgárok kegyéért? Érdekes, hogy egyetlen ismert, kisebb parlamentet célzó javaslat sem fokozná a pártok jelöltjeinek versenyét. Ma a 386 parlamenti képviselőből mindössze 176 képviselői hely betöltéséért folyik jelöltek közötti verseny. Vagyis 210 helyre a megyei és országos pártelitek a választópolgárok megkérdezésünk nélkül ültetik be pártkatonáikat a biztos képviselői székekbe.

A választókörzetek arányosítása mellett – ami mára a legégetőbb feladatává vált a törvényhozásnak – a demokrácia szélesítése érdekében pont a versenyt kellene fokozza egy leendő választójogi törvény, ahelyett hogy még inkább elitközpontúvá és elitreprodukálóvá váljon.

Márpedig az utóbbi gyurcsányi javaslat tisztán egy ilyen pártelit-reprodukáló, versenyt redukáló javaslat. A listás szavazáskor ugyanis nincs jelöltek közötti versengés. Csak a pártra adhatnánk le voksunkat egy ilyen eljárásban. A listán pedig a pártok vezérkarai és hűséges pártkatonái szerepelnének.

Ez a javaslat ma nyilván az MSZP-nek kedvezne, hiszen az egyéni körzetekben mind alulmaradnának egyéni jelöltjei, ha hét végén lennének a választások. Azonban tisztán listás szavazat esetén kizárólagos MSZP–Fidesz-versennyé tudnák tenni a választásokat, így minimalizálhatnák veszteségeiket. Képviselőiknek nem kellene a saját választópolgáraiknak a szemébe nézni, és elszámolni helyben az elmúlt hat év katasztrofális tevékenységével, hanem egy központi újabb hazugsághengerrel próbálnák visszacsalogatni magukhoz szavazóikat. A Fidesz nyilván elutasította a kisebb parlament szocialista tervét.

És így jöhet majd a következő nagy, vagy kis párt javaslata a kisebb parlamentről, amelyek majd újra a „Le velünk!” populista sémáján, valamint közjogi Rubik-kocka forgatáson nyugszik majd, és ezáltal egyik sem valósul meg. Ugyanis a választójogi törvényünk kétharmados törvény, és a politikai elitünk önös kockaforgatásakor mindig lesz olyan ellenfél, aki nem engedi azt, hogy egy kisebb parlament egyben több demokráciát is hozzon a magyarságnak. A jelenlegi csapdahelyzetet az 1989-es alkotmánymódosítások idézték elő, amelyek blokkolták – Simon János szavaival – a magyar politikai erőtér demokratikus fejlődését bezárták abba a palackba, amelynek formája demokrácia, de tartalmában biztosítja a jogfolytonosságot az állampárttól a mai magyar politikai rendszerig. Ezt kell majd egy választáson elsöpörnie a változások érdekében a rendszerváltó erőknek.

Zárug Péter Farkas

politológus