E rendszer alappilléreit is világossá tette a leendő miniszterelnök: olyan rendszert kell építeni, amelynek alapja „a nemzeti együttműködés”, amelyben „Magyarországon a magyar emberek érdeke az első”, s ez azt is jelenti, hogy az oligarchák és a „magánhatalmak kora leáldozott”.

Bizony, régóta várt mondatok ezek, amelyek mögött ma már a parlamenti patkó 68,14 százaléka áll, s nemcsak egy ellenzéki pártelnök szavai, hanem Magyarország miniszterelnökéé.

Mindaz, amit a Fidesz véghezvitt elnökével az élén, egyedülálló mind az európai, mind a magyar kormányok és pártok történetben. Sajátos a párt győzelmének mértéke és elnökének miniszterelnöki visszatérése is.

Ha Tisza Kálmán 1875–1890 közötti folyamatos miniszterelnökletét leszámítjuk és a kormányfői pozíció ismételt megszerzését vizsgáljuk, akkor 1848-tól most vasárnapig összesen hat politikus tudott kétszer is kormányra kerülni. Orbán Viktor a hetedik ilyen miniszterelnök. A rekorder Wekerle Sándor, aki 1892 és 1918 között háromszor is miniszterelnökké emelkedett.

A korábbi hat kormányfőből kettő, Nagy Imre és Kádár János egypárti parlament és a szovjet diktatúra jegyében ismételtek. Míg pártversenyben a nagy rekorder Wekerle Sándor, valamint Khuen-Hédervári Károly és Tisza István a dualista Magyar Királyság utolsó két évtizedében dupláztak, a Horthy-rendszerben Teleki Pál 1920–1921, majd 1939–1941 között került újra a miniszterelnöki székbe.

Teleki a rekordot a kihagyott évek számában tartja, s jelzi egyben, hogy a személyes tekintély és a történelem kereke bizony akár tizennyolc éves kihagyás után is visszaemelhet egy politikust a kormányfői székbe.

Most Orbán Viktor is felsorakozott a duplázó miniszterelnökök között a rekorderek táborába, ugyanis az újra kormányfővé emelkedett politikusok közül egy sem tudta korábban azt végrehajtani, amit ő. Nevezetesen azt, hogy ugyanannak a pártnak a vezetőjeként, a korábbi támogatottságot nagyságrenddel megnövelve nyerje vissza a kormányzás lehetőségét. A korábbi duplázók mindig pártátalakulások, vagy valamilyen másik párt színeiben tudtak csak visszakerülni a miniszterelnöki székbe. E téren Orbán Viktor mindenképp rekordot állított fel, verve ezzel összes elődjét, s egyben pártját is rekorderré tette. Mindazon belső hatalmi játékok és pártmozgatási technikák, amelyeket nyolc éven keresztül ellenzékből szervezett, történelmi szerencsével és kemény munka árán meghozták gyümölcsüket, s azt, amire már 2000-től várt Orbán és a Fidesz: az önálló kormányalakítás lehetőségét kétharmados többség mellett.

Mindezen nagy győzelem a parlamenti patkóban zérus összegű játék eredménye, vagyis a nagy győzelem törvényszerűen nagy vesztesekkel is kell járjon.

A választások első fordulójának nagy vesztese a volt kormánypárt mellett leginkább a parlamentből kieső párt az MDF és az SZDSZ volt. Helyüket azonban nem (csak) a Fidesz töltötte fel, hanem a parlamentbe beáramló két új párt, a Jobbik és az LMP is.

Azonban a választások második fordulójában az MSZP magára maradt vereségével, s a maga után hagyott intézményi, gazdasági és morális romokra maga is romként zuhant rá, 176 egyéni mandátumból mindössze (várhatóan) kettőt megszerezve.

Az MSZP katasztrofális választási veresége egyben a demokrácia tanító meséje is a mindenkori politikusok számára. Méghozzá azt tanítja mindenkinek, hogy inkább válaszd mindig a demokratikus – morális – utat hatalmi, kormányzati válság esetén, mintsem elhúzd „trükkök százaival” a válságot. Ugyanis nem az utóbbi, hanem az előbbi, demokratikus út minimalizálja veszteségeidet. Az MSZP, ha 2006 őszén vagy 2007 tavaszán enged a demokratikus igénynek és belemegy a tisztulást hozó előre hozott választásokba, akkor ma még váltópárti minőségben közel kétmilliós szavazótáborral ülhetne az ellenzéki padsorokban. Így viszont ugyanott ül, morálisan kiüresedve, erkölcsi tartalékok nélkül, intézményileg romokban, elégtelen kormányzati minősítéssel és mindezek alapján megújulásra képtelenül.

Az MSZP-t az első fordulóban közel négymillió választó tette zárójelbe, a második fordulóban pedig a Fidesz kiütötte az amúgy is tántorgó – mára arctalan – korábbi bajnokot.

Az MSZP körül ezzel a vereséggel nemcsak a kormányzati ring, hanem az ellenzéki erőtér is kiürült egyelőre. A Jobbik és az LMP ugyanis még az ellenzéki levegőt is elszívják az egykori állampárt utódpártjától, s a parlamenti patkóban egyszerre fogják lehurrogni a fideszes kormánypártiak és a mellettük ülő ellenzéki radikális jobbikosok, miközben nyolcéves kormányzás után az LMP is teljes joggal sajnálhatja le az MSZP-s politikusok bármilyen megnyilatkozását.

Az, hogy a szocialisták vezérkara lemondott, megnyitotta a párt belső harcainak nyílt küzdelmeit. A múlt dimenziójába beszorított párt útkeresése a régi állampárti kontinuumot jelentő képviselőkkel, vagy a bukást eredményező, politikai kartellbe tömörülő oligarchákkal igencsak nehézkes lesz. Ha a párt legalsó szintjeiről fogalmazódik meg a változás igénye, s ez összeütközik az MSZP frakciójával és pártvezetésével, nincs kizárva a párt felrobbanása. Akár úgy, hogy az oligarchikus vonal alakít új pártot, akár a változást akarók hoznak létre új formációt a baloldali űr kitöltésére.

Csakhogy ma úgy tűnik, akár egyben marad, akár felbomlik az MSZP jelenlegi formációja, bukásuk másik nagy nyertese – a Fideszen kívül – az LMP lesz. S ahogy kormányzati szempontból a szocialisták bukása a Fidesz felelősségét történelmi felelősséggé emelte, ugyanez igaz az LMP-re is, csak ellenzéki oldalon.

Hogy milyen lesz az új magyar demokrácia ellenzéki politikai kultúrája, az leginkább ma az LMP-n múlik. Szakmai felkészültségük, habitusuk és a politikai kartellezések elutasítása, valamint abszolút jövőorientált ökopolitikájuk alapján kitölthetik az MSZP-SZDSZ-MDF után hagyott politikai űrt, s okos konstruktivizmussal, nem gyűlölet-, hanem szakmai alapú alternatívája lehet a kormánypártnak hosszú távon, még akkor is, ha váltópárti minőségének eléréséhez legalább két cikluson keresztül ellenzéki munkára kényszerül.

Az önkormányzati választásokon valószínű már ő is komoly ütőerővel fog rendelkezni az MSZP irányába, s ez ellenzéki hitelességét csak növelni fogja. Ám ha enged a körülötte gyülekező liberális dögkeselyűknek, hamar elillanhat a szépnek ígérkező politikai karrier.

A Jobbik a második fordulóban Edelényben máris megtapasztalta, hogy kooperálva van és lehet eredmény, míg a magukra maradás egyben politikai elszigetelődést jelent. A parlamenti patkó már nem a „Döntsd el, melyik oldalon állsz!” világa, különösen nem úgy, hogy adott egy jobboldali kétharmados kormánytöbbség. E patkóban leginkább majd ők lesznek megszólítva a maguk jelmondatával, méghozzá úgy, hogy döntésük valójában csak szimbolikus lesz.

Egy jó kormányzás és egy szakmai ökoellenzék nagy veszélyt jelenthet a pártra. Radikalizmusuk jellege mögül ha nem jelentkezik egy komoly szakpolitikai arculat, akkor már az önkormányzati választásokon veszíthetnek mostani támogatottságukból. Nagy kérdés, hogy Fidesz és LMP szorításában hogyan tud, vagy meg tud-e egyáltalán felelni ennek az elvárásnak.

Az LMP-nek mint parlamenti új szereplőnek kedvezhet az, hogy kisebb a frakció ja. Könnyebben tudnak kommunikálni, nem vész el köztük információ, s személyesebbé válik a frakciómunka. A Jobbik azonban rögtön nagynak számító frakcióval bír majd, amelyben szükségszerű, hogy intézményi kommunikálás legyen. Balczó Zoltán alelnök kivételével viszont mindenki amatőr a parlamenti patkóban: többségük nemhogy a parlamentáris intézményi működést – a törvényhozás gépezetét – nem ismeri, hanem még a toalettet is nehezen fogja találni a világ egyik legnagyobb parlamentjében, s az első hetekben bizony a frakciószobába való visszatalálás is komoly kihívás lesz majd számukra.

A frakciószervezés pedig automatikusan a pártszervezés lankadását fogja eredményezni, míg a kisebb LMP-frakció az intézményi kommunikációját csak a pártszervezés kapcsán kell fenntartsa és erősítse az önkormányzati választásokig. Azonban a Jobbik eddig mindig dinamikus szervezőnek bizonyult: néhány szakértővel hamar átlendülhet a frakciószervezési kérdéseken, s már (csak) jövőbeni ellenzékiségét kell felépítse.

És természetesen a Fidesz-frakció előtt is nagy szervezési feladatok állnak. Minden korábbinál több új képviselőjük van, s akkora a frakciójuk, amekkora még nem volt a Magyar Országgyűlésben. Egybentartásuk, fegyelmezésük nagy kihívás, különösen úgy, hogy a szocialisták kivételével két ellenzéki párt is csábíthatja jobb pozíciókkal soraiba a fideszes képviselőket.

Főképp úgy, hogy 2014-ben korántsem biztos, hogy ilyen nagy számú Fidesz-képviselőnek reális esélye lesz a parlamentben maradásra. Ha a Jobbik és az LMP rafinált személyi politikát folytat, s egyenesen biztatja majd az átülésre a kormánypárt némely képviselőit, akkor a Fidesz óriási frakciójának személytelensége hátránynak bizonyulhat a kisebb frakciók karrierkínálatával szemben. Különösen igaz lesz ez egy esetleges 200 fős parlament esetében.

De ez már a jövő. Ami, úgy tűnik, a parlamenti patkóban is elkezdődött.

Zárug Péter Farkas

politológus