1990-ben még a pluralista parlament képzete és a szabad jelöltállítás politikai szándéka jelentkezett a jogalkotóknál, amikor viszonylag alacsony állampolgári ajánláshoz kötötték a jelölést, ahogyan a parlamenti küszöb is 4 százalék volt. A pártok, bár törvényileg nem emelték a jelöltséghez szükséges kopogtatócédulák számát az elmúlt húsz évben, azonban hozzáállásuk az ajánlószelvények gyűjtéséhez teljesen megváltozott az 1990-ben, majd 1994-ben tapasztaltakhoz képest.

A politikai tömbök kialakulásával az ezeket szervező egy-egy párt (MSZP és Fidesz) totális versenyt hirdetett 2002-től a kopogtatócédulák gyűjtése kapcsán. Ekkortól a jelöltállítás versenyében már nem a pluralizmus szelleme, hanem a saját politikai piac totális uralása vált fő céllá, s a két nagy párt aktivistáinak ezrei indultak hadba a kopogtatócédulák piaci letarolása érdekében, azzal az idei versenyben is hangoztatott jelszóval, hogy nyolcmillióból még bőven akad a kis pártok számára is ajánlószelvény.

Csakhogy ez az érv megint csupán a nagy pártok ügyes érvelése a kicsik ellen, de semmi köze nincs a politikai aréna tényleges valóságához. Egyfelől azért, mert a „kopogtatócédula-piac” korántsem nyolcmilliós piac, amire a nagy szervezeti hálóval és anyagi eszközökkel rendelkező pártok hivatkoznak, hanem sokkal szűkebb, másfelől pedig a begyűjthető ajánlószelvények szervezeti utolérése sem egyenlő esélyű a politikai aréna szereplői számára.

Miért? Azért, mert a részvételi hajlandósággal nem rendelkezők és a bizonytalanok tábora, vagyis akik biztos nem, vagy nem tudják még, hogy elmennek-e szavazni, valamint azok, akik még nem döntötték el, hogy kire fognak szavazni, a kopogtatócédulákkal kapcsolatban is ugyanígy létezik. Ők azok, akik nem nyitnak ajtót, akik nem akarnak nyilatkozni, akik azt mondják még nem döntöttek, vagy egyenesen azt állítják, hogy már másnak adták a szelvényt, miközben ott van a konyhakredencen. Ha ezt a tábort februárban és márciusban a felmérések 40-45 százalék közé tették, akkor ugyanilyen arányban csökkenthetjük hozzávetőlegesen a kopogtatócédulák begyűjthető piacának az arányát is.

Másodsorban azért, mert ugyanígy eltérő a pártkatonák, aktivisták hadának is az aránya a kis pártok, jelölőszervezetek és a nagyok között. A nagyobb létszámú párthadsereg akár többször is, folyamatosan is átcirkálhat egy területet a potenciális támogatók felkutatására, otthon találására, míg a kisebbeknek sem anyagi, sem személyi állománya nincs arra, hogy állandóan és nagy létszámmal raportozzon egy választókerületben. (A Jobbik az EP-választások után nem véletlenül engedte a tömeges beáramlást a pártba, ugyanis rájött, hogy inkább elszenvedi a beáramlás eredményeként megjelenő botrányokat, mintsem zártságával ne legyen képes 176 jelöltet és 20 területi listát kiállítani. A botrányok ugyanis legfeljebb a parlamenti százalékokból faraghatnak le, míg a szervezeti létszámhiány magát a parlamentbe jutást veszélyeztethetné.)

Mindezek alapján már viszont nem lehet azt mondani, hogy csupán a „door to door”, vagyis az ajtótól ajtóig kampánytechnika, a személyes meggyőzés és mozgósítás területe lenne a kopogtatócédula-harc. Ez egyszerre szervezeti, kampánytechnikai és „csábítási” harc azért, hogy az ingadozó állampolgárt a nagyok a kicsiktől, a kicsik pedig a nagyoktól halásszák el mint leendő szavazót.

Hatékonyságban pedig nem kétséges: a szervezeti totalizmus győz – vagyis a nagy pártok – a kisebb, anyagilag gyengébb szervezetekkel szemben saját arcukra formálva az egyébként plurális politikai arénát.

Egy adott területen a begyűjthető kopogtatócédulák totális betakarításának technikájával először a MIÉP találkozott 2002-ben. Alig tudta 176 jelöltjét kiállítani a jobboldalt uraló Fidesz kampánygépezetével szemben. Ahogyan az is valószínű, hogy az SZDSZ már akkor is csak a szocialisták segítségével, a biankóként szedett kopogtatócédulák SZDSZ számára való kitöltésével tudott csak minden körzetben jelöltet állítani.

Zárójelben jegyezzük meg, hogy demokráciánk deficitjének egyik fontos mutatója lett az elmúlt húsz esztendőben a jelöltállítási, vagyis a kopogtatócédula-üzlet.

Krassó György, a legendás demokrata már 1990-ben – tiltakozásul a kopogtatócédulák politikai adásvétele és a személyes adatok kiszolgáltatottsága ellen – elégette pártja, a Magyar Október Párt ajánlószelvényeit, s csupán a hamut adta át az illetékes választási bizottságnak. Ettől kezdve nem volt olyan választás, ahol a kopogtatócédulák vásárlása, pártok közötti taktikai alapú cseréje, vagy adásvétele ne lett volna állandóan napirenden.

A legutóbbi botrány 2009-ben a ferencvárosi időközi országgyűlési képviselőválasztáson robbant ki, amikor is az MDF, a MIÉP és a Magyar Szociális Zöld Párt jelöltje nem indulhattak az időközi országgyűlési választáson, miután tömegével adtak le hamis ajánlószelvényeket. A Magyar Szociális Zöld Párt 1152 szelvényéből mindössze 13 volt igazi, az MDF 1015 szelvénye közül 669, a MIÉP 781 cédulája közül 415 ajánlás volt hamis.

Az egyéni jelöltek és a listák statisztikáját már 2006-ban is (Üzenet a pártlisták mögött – Magyar Nemzet 2006. március 24.) sokatmondó adatsoroknak tartottam. 2006-ban még tíz párt, illetve pártszövetség tudta teljesíteni az országos lista állításának törvényi feltételét, vagyis tíz párt volt képes arra, hogy legalább hét területi (megyei) listát állítson. Négy éve a parlamenti pártokon kívül további hat párt és szervezet tudta az országos listát produkálni.

Azonban ezek tényleges politikai erejét, vagy inkább erőtlenségét egyéni képviselőjelöltjeiknek a száma mutatta. A nagy pártok totális kopogtatócédula-háborújában minden korábbinál súlyosabb vereséget szenvedtek a kisebb politikai formációk.

1990–2002 közötti választásainkon még a parlamenten kívüli pártok közül is többen voltak képesek 176 jelöltet állítani és a maximális húsz területi listát összehozni, s még ezek közül is volt olyan, jelesül a MIÉP, amelyik ennek ellenére – magas részvétel mellett – nem érte el a parlamentbe jutási küszöböt.

A 2006-os választásokon viszont már egyetlen ellenzéki kis párt sem volt képes korábbi eredményének megismétlésére, 176 egyéni jelölt kiállítására, és a húsz területi listát is mindössze egy pártformáció, a MIÉP–Jobbik szövetség, a Harmadik Út tudta produkálni, igaz 62 egyéni jelölttel kevesebbet tudott kiállítani, mint a MIÉP négy évvel korábban.

Mára a listaállítás ténye önmagában semmit nem jelent. Úgy tűnik, hogy szinte csak a 176 egyéni képviselőjelöltet kiállítani tudó pártoknak van esélye a parlamentbe jutásra, vagyis a Fidesznek, MSZP-nek és a Jobbiknak. A többiek, vagyis az Lehet Más a Politika (LMP), az MDF–SZDSZ kreatúra, valamint a meglepetésként befutó, Seres Mária-féle Civil Mozgalom szinte mind a listaállítás minimumára törekedtek a jelöltállításban.

Talán az utóbbiak közülük az LMP-nek van a legnagyobb esélye a parlamentbe jutásra, hiszen ők az egyetlenek, akikre mindenütt lehet majd szavazni az országban.

Az országos listát állítókat a mostani választáskor is két nagy csoportba lehet besorolni: az egyik azon pártok csoportja, amelyekre az országban mindenütt, a másik pedig azon pártok csoportja, amelyekre csak bizonyos területeken lehet szavazni. Az elsőbe tartozik a Fidesz, az MSZP, a Jobbik és a felkapaszkodott LMP, míg a többi párt (az MDF és a Civil Mozgalom) igazából a futottak még kategóriájába sorolhatók be. Az országos listát állítani nem tudó jelölő szervezetek pedig az „aranyosak” kategória megmosolyogtató versenyzői a Munkáspárttól a Torgyán-Kisgazda Koalíción át a kimúlt MIÉP-ig, akiknek nyilván egyéniben sincs érdemi esélyük a mandátum szerzésre.

Ahogy 2006-ban, úgy ma is világos, hogy az utóbbiak esetében, vagyis az MDF-re, a Civil Mozgalomra és a többi mikropártra leadott szavazat szinte biztosan elvész.

A jelöltek számának nagyarányú csökkenése mellett viszont a rendszerváltozás után először van ismét két olyan párt, amelyik parlamenten kívülről képes volt mind a húsz területen listát állítani: a Jobbik és az LMP, viszont kettejük közül csak a Jobbik volt képes a 176 egyéni jelölt kiállítására.

Az MDF a végső pillanatokban is a koncon vitázik, miközben listaállításait a párton belüli és kívüli politikai zsarolások szervezték, és eközben az is kiderült, hogy Bokros Lajosnak esze ágában sincs képviselőnek lenni a Magyar Országgyűlésben.

A jelölt, és listaállítás lezárult. Fidesz, Jobbik, MSZP parlament van kirajzolódóban, s kis szerencsével az LMP talán még megcsíphet néhány helyet a 2010-ben új ciklusába lépő parlamentben.

A szerző politológus,

a Fővárosi Választási Bizottság volt tagja