Kedves Olvasóim tanúsíthatják, hogy csak a lehető legritkábban bírálom vagy minősítem a nemzeti oldalnak nevezett laza formáció tagjait, annak ellenére, hogy bőven volna véleményem róluk is, mondjuk a nemzeti liberálisokról vagy a nemzeti kommunistákról. A pártütések, hitszegések, árulások elmúlt tizenhét évében sokat és sokszor csalódtunk mindnyájan pártokban, emberekben, mozgalmakban, eszmékben, és a politikában nincs bosszantóbb, mint az utólagos bölcsesség és bűnbakkeresés.

A Csintalan-jelenség nem könnyen elválasztható magától Csinatalan Sándortól és eddigi életútjától, de nem szeretnék személyeskedni. A némiképp Rákosira „hajazó”, olykor Hofi Géza-szerű politikus fantasztikus jelenség, életútja is izgalmas, az emlékezetes bukfenctől kezdve a Hősök terén, a Defend-ügy, a vetélkedés Tarlóssal a III. kerületi polgármesteri székig, majd a sokunkat meglepő új szerepkör a Hír TV-ben. Fellépése egybeesett a Fidesz elképzelésével, hogy a félrevezetett baloldali szavazókat is meg kell szólítani és meg kell nyerni – Csintalan ingujjas habitusa, őszintesége, „bűnbánata” kicsit olyan volt, mint Szűrös Mátyás vagy Pozsgay Imre csatlakozása a nemzeti oldalhoz. A pálfordulás nem túl gyakori a politikában, de a „renegátokat” mindig kíséri némi gyanakvás, lásd Geréb esetét A Pál utcai fiúkból. Jómagam erősen kételkedem abban, hogy Csintalan szereplése beváltja a hozzá fűzött reményeket, azt mondogattam barátaimnak, olyan ez, mintha mondjuk n váratlanul feltűnnék az ATV-ben, rádöbbenve, hogy eddig tévedtem, de most már belátom, hogy Gyurcsány (Baxter, Görcsöny stb.) és Kóka mellett áll az igazság. Az ATV nézői szívből utálnának továbbra is, a nemzeti oldal olvasói és nézői pedig megvetnének, mint mocskos árulót.

Ez azonban mellékszál, ha csak tehetem, kezdettől fogva nézem Csintalan műsorát, mert a maga szerepében igen mulatságos, akár igaza van, akár nem, és mert a telefonos műsorban szóhoz jutó kétpercesek valamelyes bepillantást engednek a „jobboldali” néplélek rejtelmeibe, nem is szólva az SMS-üzenetek diszkrét bájáról, hogy Csintalan egyik kedvenc fordulatát idézzem. A médiaclown szerepe, a gyakran beismert tudatlanság és tájékozatlanság a jószívű, ám kissé bárdolatlan proletár mimikája, gesztusai és keresetlen szavai élő adásban még akkor is üdítőek, ha néha kifejezetten provokatívak, kioktatók és ledorongolók. A bevallott és vállalt pártfüggőség is jól tűrhető, hiszen a médianyaloncok többsége farizeusi módon független szakértőként jelenik meg.

Csintalan rendre elzavarja a telefonon jelentkező „szélsőjobbot”, szóhasználatával élve a bús vadmagyarokat, és különösen érzékeny az antiszemitizmus bármely, általa észlelt fordulatára. Így esett meg, hogy az izraeli elnök egyik kijelentését, miszerint Izrael felvásárolja Manhattant, Magyarországot és Lengyelországot. Csintalan többször cáfolta, és kilátásba helyezte, ha a kijelentés mégis elhangzott, ő megeszi a cipőjét a Hősök terén, sőt ugyanott kasztráltatja is magát. Mivel a Hír TV „anyalapja”, a Magyar Nemzet is megerősítette a hírt, Csintalan továbbra is kitartott álláspontja mellett, mondván, a Magyar Nemzet is tévedhet.

Nem szeretném erre a vitára szűkíteni a Csintalan-jelenséget, aligha közvetíti a Hír TV az esetleges sajnálatos eseményt a Hősök teréről – bár ki tudja? Csintalan ösztönösen érzi a balliberális „politikai korrektség” határait, az orwelli „újbeszél” kettős mércéjét – és alkalmazkodik., ha kell, gorombán és ellentmondást nem tűrő módon. Pedig nyilván tudja, hogy a „magunkfajtában” ez a cenzúra kínos érzést kelt, hiszen a másik oldalon nyíltan és minden szégyenérzet nélkül fasisztázzák, nácizzák (stb.) Orbán Viktorral együtt az egész nemzeti oldalt, sőt most már az 1956-os forradalmat is. Csintalan a meg- és kibeszélhetetlen dolgok felett egyensúlyoz, mint egy hullámlovas, néha rosszkedvűen, néha élvezettel, az „ez az én műsorom” fölényével és a „de én ehhez sem érték” álszerénységével. Egyemberes produkció ez, akár Hofi Gézáé volt, nagyjából ugyanazokkal az ambivalens nézői reakciókkal és találgatásokkal, vajon neki szabad-e, meddig és mennyit. A Csintalan-jelenség a maga egyedi és marginális mivoltában is a magyar demokrácia és sajtószabadság egyik mércéje, érdekes lesz tíz év múlva újra megnézni néhány adást – ha még meg szabad nézni, vagy ha nem lesz kötelező. Addigra eltűnik a viszolygás, igaz, a poénok és a témák is elévülnek. Remélem.