Nem vagyok tényfeltáró újságíró, csak egy szerény publicista, de legalább hosszú életű leszek, bár erre sincs garancia. Forgatom a Népszabadság különszámát (Az év bankja), címoldalán Csányi Sándorral, aki elnyerte „az év bankárja” díjat. Ha lapunkat az OTP támogatná, aligha folytatnám ezt a cikket, de hát az OTP a Népszabadságot támogatta ezzel a kis melléklettel, nyilván nem véletlenül. Csányi az igazi bankvezér a Népszabadság szerint. Csányi Sándorról azt írja a lap, hogy „esti mesének talán nem illene be, hogyan lett a jászárokszállási mezőőr fiából az ország leghatalmasabb embere”.

A magam részéről sosem mondanék esti mesét Csányi Sándorról, bár sikere tagadhatatlan. 2002-ben még csak kilencedik volt a száz leggazdagabb magyar toplistáján, idén viszont a Magyar Hírlap szerint becsült vagyonával, kilencvenmilliárd forinttal rangelső lett, portfoliójában a mezőgazdaságtól a médiáig szinte minden üzletág megtalálható, még a lőszergyártás is. Közgazdaságilag képzetlen ember vagyok, de ez a kilencvenmilliárd nyilván magánvagyon (jó helyen, jó időben és így tovább), egyszer majd egy tényfeltáró újságíró megírja Csányi úr sikertörténetét is. Valaki kiszámolta, hogy a bankelnök napi ötvenötmilliót keres, de persze ez színtiszta demagógia és populizmus, hiszen Csányi úr beruház, befektet, munkahelyeket teremt, csúcstechnológiát támogat és jótékonykodik, bár lenne még ezer hazai (dollár)milliárdosunk is, csak csurranna-cseppenne nekünk, szerény kis élhetetleneknek is valami a nagyurak asztaláról. Csányi 1992-ben lett az OTP elnök-vezérigazgatója, méghozzá Kupa Mihály javaslatára. Mint a mellékletből kiderül, Csányi vagyona a privatizált OTP részvényeiből származik, vagyis tényleg jókor volt jó helyen. A szenvedélyes vadászt (és borászt) hírbe hozták az MDF-fel mint miniszterelnök-jelöltet, de Csányi „a feltételezést is visszautasította”. Politikára csak a kisebb milliárdosok vetemednek, mint Gyurcsány, Kóka vagy mint a listán mindössze a hatvanadik helyen szerénykedő Kapolyi László, Csányihoz képest igazi lúzerek. Elnézem Csányi Sándor képét, joviális, rokonszenves ember, jó lehet a családjának és a munkatársainak. Ők is jókor és jó helyen vannak. Csak mi, többiek vagyunk egy kis bajban, amin aligha segít a jótékonyság. Az OTP terjeszkedik Kelet- és Dél-Európában, akárcsak a Mol, jó dolog ez, csak az nem fér az ember fejébe, ha nekik megy az üzlet, miért van Magyarország a gödörben. Miközben privatizálják (eladják) a hatalmas értékű kormányépületeket és kórházingatlanokat, a balliberális média azon siránkozik, mennyibe kerül Puskás temetése, és ki állja a cehet. (Az különösen fáj nekik, hogy a nagy focistát a Bazilikában temetik el, katolikus szertartás szerint, nem is szólva Koltay Gábor személyéről, aki a temetést rendezi, pedig hát Jordán Tamás vagy Alföldi Róbert, esetleg Szirtes Tamás is rendezhetné.) A temetésre szánt milliókat könnyebb elképzelni, mint az 1989 óta felszívódott, százhetvenmilliárd dollárra becsült közvagyont. Felrémlik bennem, talán bölcsebb lett volna annak idején egész Magyarországot eladni egy tételben, mint így elaprózni, de persze így apránként, vagy inkább aprónként könnyebb volt kimazsolázni büntetlenül és főleg észrevétlenül mindazt, amire a nagy kiárusításban szüksége volt az elvtársaknak. Manapság a nemrég meghalt Milton Fiedmannak tulajdonított mondást idézgetik nyakra-főre: „nincs ingyenebéd”. Főleg azok a kleptokraták szeretik idézni ezt, akik élelmes dögkeselyűkként lecsaptak a még meleg koncra, miközben szegény Szabad Györgyék a parlamentben holmi jogállamiságról ábrándoztak és a nemzeti jelképekről vitatkoztak a szabad keselyűk különítményeseivel. Bánatosan olvasgatom Zonda Tamás könyveit (Öngyilkos nép-e a magyar, illetve Öngyilkosság, statisztika, társadalom), ajánlanám minden agyilag még nem károsodott politikus figyelmébe Zonda megállapításait. Az önpusztításban 1968 és 1987 között világelsők voltunk, azóta élre törtek a volt Szovjetunió nyugati felének köztársaságai. A kollektív nemzeti önazonosság elvesztése, a reménytelenség kora akkor véget ért a Kádár-korral együtt, de úgy tetszik, a Gyurcsány-korszak ismét totális depresszióval fenyeget. Ne hagyjuk magunkat öngyilkosságba kergetni, tegyük ki magunk elé Csányi Sándor képét, és nézegessük. A bankvezér-kultusz életeket menthet.