KÁRMENTÉS – Az igazság szabaddá tesz
A minap egy régi barátommal beszélgettünk, aki egy olyan pártnak a tagja, amelyet hagyományosan „szélsőjobboldalinak” nevez a balliberális uszítók hada. Elemezve a mai, meglehetősen kilátástalan, zavaros politikai helyzetet, kiszaladt a számon: „Ennél már a Kádár-kor is jobb volt”. Rögtön elszégyelltem magam, mit fog most válaszolni barátom, talán azt hiszi, én is a volt házmesterek, munkásőrök és párttitkárok nézeteit osztom, telve nosztalgiával az olcsó kenyér és benzin iránt. (Bár az utóbbi időben már ezt a nosztalgiát is egyre erősebben érzem…) Szóval a barátom felsóhajtott, és mélyen egyetértett velem. Ugyanis akkor nagyjából minden világos volt. Egy megszállt országban „proletárdiktatúra” volt, mely értelemszerűen a legostobább gazembereket tette vezető pozícióba, a hiánygazdaság és a korrupció a létező szocializmus alapját képezte, viszont a Nyugat és a szovjet között folyt egyfajta verseny, vetélkedés a régióért és egészen az 1980-as évek közepéig úgy tűnt, a jólét és a szabadság látszatának fenntartása érdekében a Kádár-Aczél-féle rezsim egyre nagyobb engedményekre kényszerült. Vagyis paradox módon a totális elnyomás óvatosabbnak és igazságosabbnak tetszik így utólag, mint az a sajátos állam- és kormányzati forma, melyben 1990 óta élünk, s melyen az olyan jelzők, mint „alkotmányos, parlamentáris, jogállami, demokratikus, szociális piacgazdasági stb.” úgy állnak, mint Görcsönyön a gatya. Korábban barátaimnak is vélt balliberális ismerőseimet gyorsan elveszítettem, amikor az Antall-kormány idején külügyminisztériumi sajtófőnök lettem – ez volt az a „vészterhes” idő, amikor Horthy-fasizmussal és keresztény kurzussal riogattak, és elkezdtek „csomagolni”. Ma már nincs ilyen barátom vagy ismerősöm, de ők azok, akik most Szálasi-fasizmussal és keresztény kurzussal félik tele a sajtót, miközben kormányuk olyan parancsuralmi eszközökkel élve uralkodik, hogy az ország nagyobbik fele már régen csomagolhatna – csak hát nekünk nincs hová menni és nincs is miből.
Hogy tovább lendítsem e keserű gondolatot, a mostani kurzushoz képest Horn Gyula, sőt Bokros Lajos is a felelős kormányzás és a férfias igazmondás szobrát érdemelhetné, mert tíz év múltán a balliberális pokolbugyorból a szemérmetlen hazugság és tolvajlás olyan mesterei bukkantak elő, akiket csak kriminálpszichológiai szakkönyvek elrettentő példaanyagában lelhettünk fel korábban. A maffiákra, bűnszövetkezetekre jellemző összetartás, kíméletlen harácsolás és a semmiféle látszatra nem is hederítő folyamatos önellentmondás lényegében lehetetlenné teszi a hagyományos ellenzéki szerep gyakorlását – ez a képtelen helyzet őrli fel az ellenzék bármely próbálkozását, hogy fogást keressen Ali babán és a több ezer rablón, akik röhögve vádolják az ellenzéket éppen azokkal az ordas bűnökkel, amelyeket ők követnek el – „törvényesen és tisztességesen”. A Tocsik-ügytől a Zuschlag-ügyig ívelő botránykrónika hányingert keltő ugyan, de jól elvagyunk velük, a sok ezer milliárdnak pedig még bottal sem üthetjük a nyomát, mert azonnal perbe fognak fegyverhasználat miatt.
Valóban sátáni erők ezek, és cseppet sem vigasztaló, hogy nálunk nagyobb és gazdagabb országok élén ugyanilyen senkik ugyanilyen módszerekkel tobzódnak.
A magyar egészségügy, közoktatás, honvédelem, ipar és kereskedelem, mezőgazdaság és kultúra ellen naponta és folyamatosan, kitervelten és aljas indokból elkövetett bűnök és mulasztások példátlanok egy olyan országban, mely – formailag – nincs idegen megszállás alatt. Ha ez mégis lehetséges, akkor logikus a következtetés: mégis megszállás alatt vagyunk, csak a bűnszövetkezet szálai olyan messze vezetnek, hogy nem tudjuk vagy merjük megnevezni a felbujtókat és cinkosokat. Hiszen az lehetetlen, hogy a világ, az Európai Unió, a nemzetközi szervezetek ölbe tett kézzel, elégedetten mosolyogva szemléljék egy egész nemzet rituális kivégzését – „törvényesen és tisztességesen”. Vagy mégis lehet? Volt már rá példa? Bizony volt, Trianon előtt és után is. Egyedül vagyunk, nagyon egyedül megint. Lehet itt jogászkodni, népszavazni, tüntetni: amíg az általános sztrájk létre nem jön egyszer, itt nem lesz változás. És persze addig sem, amíg a balliberálisok rá nem döbbennek: ha kiirtják ezt a népet, nem lesz, aki dolgozzék helyettük. Még az importált népek sem.
Igen, az igazság szabaddá tesz. De mikor, Istenem, mikor?